home   a kosár üres
Bejelentkezés   |   Jelszóemlékeztető   |   Regisztráció
  Főoldal     Vásárlás     E-könyvek     Rólunk

A felekezet alapítóinak szemében a hetednapi adventista hitelvek dinamikus változásának lehetőségei azonban nem voltak korlátlanok. Léteztek változhatatlan tények. Talán épp Ellen G. White írásaiban mutatkozik meg leginkább a kettő között lévő feszültség: a változhatatlan és az igazság utáni folytonos kutatás szükségszerűségének ápolása között. E feszültség megragadása érdekében három szinten kell Ellen G. White írásait megvizsgálnunk. Először is az írónő kétséget kizáróan világossá tette olvasói számára, hogy az adventistáknak nemcsak növekedniük kell a megértésben, hanem fel is kell majd adniuk bizonyos hosszan dédelgetett tévedéseket. „Senkinek sem jelent mentséget azon álláspont, mely szerint már nincs feltárni való igazság, vagy hogy Szentírás-értelmezéseink hibátlanok – írta 1892-ben. – A tény, hogy egyes tanokat népünk már sok éve igazságnak tart, még nem bizonyítja, hogy elgondolásaink csalhatatlanok. A hamisságból nem lesz idővel igazság, és az igazságnak nem árt a korrekt eljárás. Egy igaz tannak sem válik kárára, ha közelebbről is megvizsgálják.” (Counsels to Writers and Editors, 35. o.)
A folytonos kutatást hangsúlyozza akkor is, amikor a következőkről ír: „Valahányszor Isten népe növekszik a kegyelemben, ¬folyamatosan világosabb megértésre jut az Igét illetően… Ha azonban hanyatlás mutatkozik a lelki életben, vele együtt mutatkozik az igazság megismerésében való növekedés megszűnése is. Az emberek elégedetten dőlnek hátra az Úrtól nyert eddigi vilá-gosság fényében, és már nem támogatják a Szentírás további kutatását. Konzervatívok lesznek, maradiak, akik kerülik a kérdések megvitatását… Mint az ókorban, sokan most is… a hagyományhoz ragaszkodnak, és azt imádják, amit nem ismernek… Amikor Isten népe elengedi magát, és megelégszik jelenvaló felvilágosultságával, bizonyosak lehetünk benne, hogy a Mindenható már nem leli benne kedvét.” (uo., 38–41. o.) Az 1890-es évek elején a következőket írta bizonyos hátratekingető adventista testvéreknek: „Csak Isten és a menny tévedhetetlen. Akik azt hiszik, hogy sosem kell feladniuk egy dédelgetett nézetüket sem, és sosem kell véleményükön változtatni, nagyot fognak csalódni.” (uo., 37. o.)
A haladó megértés szükségszerűségével járó feszültség vizsgálata során a második szint Ellen G. White azon meggyőződésében található, mely szerint a szombatosok tagadhatatlan igazság birtokosai – és ez összhangban áll az adventizmus többi alapítójának nézetével. „Tény, hogy nálunk van az igazság – írta 1894-ben –, és ehhez a rendíthetetlen helyzethez foggal-körömmel ragaszkodnunk kell; azonban nem szabad gyanakvással tekintenünk bármely új fényre, amelyet Isten küldhet, mondván, hogy nem látjuk szükségét az új világosságnak a már meglévő és elfogadott igazsághoz képest, amelyben már megállapodtunk.” (Review and Herald, 1894. augusztus 7., 497. o.) Négy évvel korábbi írásában azt állítja, hogy „nem szabad azt gondolnunk, megvan minden igazságunk, felmértük hitünk fő pilléreit, és most már megnyugodhatunk ezen ismeretekben. Az igazság előrehaladó, tehát nekünk is fokozatosan növekvő fényben kell járnunk… ¬Szívünkben legyen élő hit, és törekedjünk még nagyobb ismeretre és előrehaladó világosságra!” (uo., 1890. március 25., 177. o.)
A vizsgálandó feszültség harmadik szintjét – és egyben az adventizmus alapítói nézete látszólagos ellentmondásának feloldását, mely szerint rendelkeznek igazsággal, még ha nem is az egésszel – a fenti bekezdésben említett „fő pillérek” elgondolásában leljük. Az úttörők szemében ők hitük tartóoszlopait – tudniillik a Biblia azon tanításait, amelyek meghatározzák őket mint népet – alaposan áttanulmányozták a Szentírásból, a Szentlélek meggyőző ereje pedig hitelesítette azokat. Ellen G. White szavaival élve, „ha Isten hatalma bizonyságot tesz egy igazság mellett, akkor az mindörökké megáll… Emberek lépnek majd fel különféle Szentírás-magyarázatokkal, melyeket igazságnak tartanak, ám nem azok. A mának szóló igazsággal Isten alapot vetett a hitünknek. Őmaga mutatta meg, hogy mi az igazság. Itt is, ott is fellépnek majd új világosságokkal, amelyek ellentmondanak a Szentlélek által kinyilatkoztatott Istentől jövő világossággal.” (Counsels to ¬Writers and Editors, 31–32. o.)
Lényegében, mint ahogy látni fogjuk a negyedik fejezetben, a korai adventisták mindössze egynéhány tant tartottak központi fontosságúnak vagy alapvetőnek az adventizmus számára. Ellen G. White a hit általi megigazulás körüli vita során említést tesz ezekről az 1880-as évek végén, amikor egyesek azt állították, hogy az új eszmék lerombolják a hit pillérjeit. Erre az érvelésre a következőképpen válaszolt: „1844 nagy események időszaka volt, mely megnyitotta ámuló szemünk előtt a mennyei szentély megtisztítását, annak határozott viszonyát Isten népéhez itt e Földön, [valamint] az első, a második angyal üzenetét és a harmadikét, ami feltárta előttünk a tekercset az „Isten parancsolatai és Jézus Krisztus hite” felirattal. Ez utóbbi üzenetnek az egyik mérföldköve az Örökkévaló temploma volt, ami kitárult a mennyből az Isten igazságát szeretők szeme láttára. A negyedik parancsolat szombatjának világossága erős fényt vetett az Úr törvényét áthágók ösvényére. A gonoszok halandósága régi mérföldkő. Semmi más nem jut eszembe, amit ezek mellé lehetne még sorolni. Ez a lárma a régi mérföldkövek megváltoztatásáról puszta képzelgés.” (uo., 30–31. o.)
A „mérföldkő”-tanok voltak az adventista teológia változhatatlan tényezői. Az adventisták mindegyiket figyelmesen áttanulmányozták a Biblia alapján, és együttesen ezek a mérföldkövek biztosították előbb a vasárnapot ünneplő, majd később a hetednapi adventisták önazonosságát. Jézus szó szerinti, látványos és millennium előtti második eljövetelét is besorolta Ellen G. White, illetve a többi alapító az identitásmeghatározó mérföldkövek közé. A fenti idézetben Ellen G. White bizonyára azért nem említi ez utóbbi pontot, mert soha senkinek eszébe sem jutott volna megkérdőjelezni ezt, az adventista lét számára központi szerepet játszó hitelvet.
Összességében láthatjuk, hogy a Hetednapi Adventista Egyház alapítóinak dinamikus elképzelése volt a „jelenvaló igazságról”, ebből kifolyólag ellenezték a merev hitvallást, és nyitottak az új teológiai feltárásokra, melyek az azonosságukat meghatározó mérföldkövekre épültek. Felfogásukban helye volt a teológiai folytonosságnak és a változásoknak is. Robert M. Johnston az adventista teológiában a folytonosság és a változás közti feszültséget „az adventizmus legszembeszökőbb” jellemzőjeként azonosította, és ekként ragadta meg annak lényegét: „Anélkül, hogy megtagadná az Úr múltbeli vezetését, mindenkor arra törekszik, hogy jobban megértse, miben áll Isten vezetése. Mindenkor nyitott a tanultak mélyebb megismerése felé – rejtett kincsként kutatva az igazságot.” Johnston meglátása szerint az adventisták „továbbra is a tanbeli zarándokút vándorai, akik nem hagyják el az útjelzőket, de nem is ragadnak le mellettük.” (Adventist Review, 1983. szeptember 15., 8. o.)
A továbbiakban ezt a haladó utat követjük nyomon. De még előtte meg kell vizsgálnunk, milyen kontextusban jött létre az adventizmus. Elvégre semmi sem származik vákuumból.

Keresőszó:


Keresés helye:


REK
Csendesnapok 2006


2500 Ft
Dr. Szigeti Jenő
Tihamér mesék


600 Ft
Doug Batchelor
A Szentháromság


200 Ft
Szabó László
Gátlás helyett áldás


440 Ft
Doug Batchelor
A nyelveken szólás ajándéka


200 Ft
Doug Batchelor
Isten figyelmeztető üzenete az emberiségnek MA


3000 Ft
Copyright 2007 © Felfedezések Alapítvány
Powered by Rendes