home   a kosár üres
Bejelentkezés   |   Jelszóemlékeztető   |   Regisztráció
  Főoldal     Vásárlás     E-könyvek     Rólunk

A XIX. századi amerikai protestantizmus a XVI. századi reformáció gyermeke volt. Sok adventista tisztában van e ténnyel, de tévesen úgy véli, hogy egyháza a reformáció Luther Márton, Kálvin János vagy Zwingli Ulrich által kezdeményezett ágainak örököse. Noha igaz, hogy a kegyelemből való üdvösség hit általi elgondolását az adventisták a reformáció fő vonalának képviselőitől vették át, az adventista teológia irányultsága inkább az egyháztörténészek által radikális reformációnak és anabaptizmusnak nevezett vonalában gyökerezik.
Míg a reformáció fő iránya megtartotta a gyermekkeresztségnek és az egyház állami támogatottságának elvét, az anabaptisták mindkettőt elvetették, mint a Bibliától idegen tanítást. Ehelyett olyan hívő közösséget hoztak létre, ahol a keresztség a hit megvallását követi, és amely az állam és az egyház szétválasztását vallja. Noha a fő áramlat reformátorai voltak azok, akik bevezették a sola scriptura (egyedül a Szentírás) elvét, az anabaptisták meglátása szerint a nagy reformációs felekezetek nem alkalmazták következetesen e hitelvet. Az újrakeresztelők a Biblia tanításaihoz való teljes visszatérést szorgalmazták. Szerintük tévedés volt megrekedni ott, ahová Luther, Kálvin vagy Zwingli teológiailag eljutott. Mozgalmának legjavában az anabaptizmus elmozdulást hozott az egyházi hagyományoktól az újszövetségi egyház eszménye felé.
Noha az anabaptizmus sosem gyakorolt intézményes hatást a korai XIX. századi amerikai vallásra, mindazonáltal a lelkülete szó szerint átitatta a kor evangélikus felekezeteit. Ez leginkább a történészek által resztoránizmusnak nevezett mozgalom egyházaira volt igaz. A resztoránizmus (amit olykor primitivizmusnak is neveznek) alapvető mozgatóerő volt sok korai, XIX. századi amerikai vallási mozgalomban. Önálló kezdeményezésből alakult ki 1800 körül az Egyesült Államok számos területén azzal a céllal, hogy az egyházakban helyreállítsa az Újszövetség összes tanítását. A restauráció hívei elvetették azt a nézetet, mely szerint a reformáció csak egy XVI. századi esemény volt. Szerintük a megújulás valóban a XVI. században kezdődött, ám addig nem zárul le, míg meg nem szabadulnak a hagyomány utolsó csökevényeitől is, és helyükbe szilárdan nem a Biblia (és főként az Újszövetség) tanai kerülnek. A restauráció mozgalma a reformáció befejezését tűzte ki célul.
Az anabaptistákhoz hasonlóan a resztoránizmus hívei is támogatták a sola scriptura radikális elvét. Minden felvetett kérdésükre a Biblia bizonyítékát keresték. Hitük és gyakorlatuk egyedüli mértéke a Szentírás volt. Ahol a Szentírás nyilatkozott, ott ők is nyilatkoztak, és amely kérdésben hallgatásba burkolózott, ott ők is némák maradtak. A restaurációs mozgalom is ellenezte a hitvallást. Semmilyen krédóhoz nem tartották magukat, csak a Bibliához.
A restaurációs mozgalom e lelkülete határozta meg a kora XIX. századi amerikai protestánsok többségének teológiai napirendjét. Voltak ugyan egyházak, amelyek közvetlenül e mozgalomból nőttek ki (például a Krisztus Tanítványai, a Krisztus Egyházai és a Krisztus [Nemzetközi] Egyháza), mindazonáltal a resztoránizmus legnagyobb hatása a Bibliához való visszatérés hajlamának szorgalmazása volt. Akkoriban ez az elv hatotta át az amerikai protestáns mentalitást.
A restaurációs mozgalom egyik ága, a Christian Connexion [Keresztény Kapcsolat] különös fontossággal bírt a hetednapi adventisták számára, ugyanis James White és Joseph Bates (az adventizmus három alapítója közül kettő) az egyház tagja volt. Ezen kívül Joshua V. Himes, a második legbefolyásosabb millerita vezető a Christian Connexion lelkészeként tevékenykedett.
Összességében a Christian Connexion nagy hatást gyakorolt mind a millerita adventváró hívőkre, mind a későbbi szombatünneplő adventistákra. Az alapvető gondolkodási minták mellett legyen elegendő két példa felsorolása. Először is Bates, a szombat apostola lesz az, aki a hetedik napot Krisztus eljövetele előtt helyreállítandó tanként meghatározza. (The Seventh Day Sabbath: A Perpetual Sign, 1847, 60. o.) Másodszor pedig Bates és White restaurációs gyökerei nyomán jön be a Szentháromság-ellenes tan az adventizmusba. A resztoránizmus egyes alakjai mutattak rá a „Szentháromság”-kifejezés hiányára a Bibliában. Idővel úgy tekintettek erre a tanításra, mint a Szentírásban említett „nagy hitehagyás” egyik termékére, amelyet a kereszténység a középkor során tett magáévá.
A harmadik irányzat, amely jelentős hatást gyakorolt a korai adventista teológiára, a metodizmus volt. A metodizmus avagy a Wesley-fivérek mozgalma azért lényeges a hetednapi adventizmusra nézve, mert az adventmozgalom harmadik alapítója, Ellen G. White metodista episzkopális egyházban nőtt fel. A resztoránizmushoz hasonlóan a metodista teológia is átjárta a XIX. századi Amerikát. Nem pusztán azért, mert korának leggyorsabban növekvő felekezete volt, hanem mert (ellentétben a puritán hagyaték predesztinációjával) a szabad akaratra fektetett hangsúlya megegyezett a végvár szellemében nevelkedő nép tapasztalatával, mely szerint kellő akarat és erőfeszítés mellett mindent meg lehet valósítani.
A metodizmus olyan elgondolásokat népszerűsített, ami szerint a) Krisztus mindenkiért meghalt, és nem csak az előre elrendelt kiválasztottakért, b) az emberek szabad és nem predesz-tinált akarattal rendelkeznek, c) Isten Lelke kivétel nélkül mindenkiben munkálkodik a megelőző kegyelem (a gratia preveniens avagy a megváltó kegyelem előtt érvényesülő kegyelem) által, amellyel felébreszti bennük a Jézus Krisztus felé fordulás szükségének tudatát, d) az ember elfogadhatja a megváltást az Isten Szentlelkének adott hitbeli válasz által, e) az egyén ellenállhat a kegyelemnek és megkeményítheti a szívét, és f) a hitehagyás által még egy keresztény is eleshet a kegyelemtől. Ezek a teológiai értelmezések éles ellentétben álltak a gyarmat kereszténységén belül olyannyira domináló, örökölt puritán-kálvinista mentalitással. Azonban egy olyan világban, ahol az emberek tettei és döntései érezhető változást hoztak, és ahol az ébredés szelleme hozzájárult ahhoz, hogy az emberek átadják szívüket és önmagukat Jézus Krisztusnak, a metodista értelmezés ésszerűnek tűnt. Ilyen metodista elgondolásokkal a szívében jött világra a hetednapi adventizmus.
Volt még egy metodista hitelv, amely általában mély hatást gyakorolt a korai XIX. századi amerikai kereszténységre, és különösen a hetednapi adventizmusra: ez John Wesley megszente-lődésről alkotott véleménye. Wesley (1703–1791) teljeséggel elfogadta a reformáció hit általi megigazulásról szóló tanát, és mindössze a tant antinomista módon hangsúlyozókra reflektált. Őket helyesbítendő hangsúlyozta Wesley a megszentelődést mint a Jézushoz való hasonulás folyamatát. Számára a megigazulás egy pillanat műve volt, míg a megszentelődés egy életen át tartó folyamat. A megigazulás a tulajdonított igazság, míg a megszentelődés a részesített igazság.
Wesley a jellem krisztusi tökéletesítését is hangsúlyozta. Ez azonban nála nem az abszolút és végső bűntelenség tökéletességét jelentette, mint a középkori-monostori elképzelésben, mely szerint ha az ember elér egy bizonyos szintet, már nincs további fejlődés. Wesley elképzelése dinamikus bibliai elgondolás: az egyén folyamatosan növekvő tökéletes szeretetet tanúsít Isten és az emberek iránt.
Ellen G. White volt az, aki ezt a Wesley-féle vagy metodista megszentelődésre és tökéletesedésre fektetett hangsúlyt az adventizmusba behozta. (lásd Christ Object Lessons, 67–69. o.; vö. Mt 5:43–48) White hajlott a Wesley-hez hasonló nyelvezet és tartalom használatára, noha abban nem értett egyet a prédikátorral, hogy a keresztény földi tapasztalata során egy bizonyos ponton azonnali tökéletességben részesülhet, vagy akár tudatában lenne e tökéletességnek. A későbbiekben ebből szükségtelen viták is adódtak, amikor egyes adventisták Ellen G. White wesleyánus „tökéletesség” szavának használatát az adott fogalom középkori (és később a lutheri és kálvini) meghatározásának keretein belül értelmezték.
Nagyon fontos felismernünk a resztoránizmus, a wesleyánus és az anabaptista szellemiség hatását az adventizmus gondolkodására és fejlődésére. Bármennyire is furcsa ezt kimondani, de a negyedik hatás a deizmusból eredt – abból a szkeptikus szemléletből, ami elvetette a kereszténységet annak csodáival és a Bibliába vetett természetfeletti hitével. A deizmus számára inkább a Biblia helyett az értelem a tekintély forrása. Azért fontos a deizmus megértése az adventista örökségen belül, mert William Miller deista volt. Ő és nemzedéke egy olyan világ szülöttei, akik mindent – így a vallást is – racionálisan közelítettek meg. Miller maga is logikus érveléssel folyamodott a Biblia tanulmányozásához. Emiatt a kereszténységhez való megtérése után úgy írja le a Szentírással kapcsolatos tapasztalatát, mint „az értelem lakomáját”. (William Miller’s Apology and Defence, 12. o.) Ebből kiindulva Miller az evangelizáló módszerével inkább a hallgatók értelmét és nem annyira a szívét vagy az érzelmeit célozta meg.
A vallás ilyen intellektuális megközelítése központi szerepet kapott a szombatos, majd végül a hetednapi adventizmusban. A mai napig, amikor egy adventista azt mondja valakiről, hogy „ismeri az igazságot”, nem annyira a Bibliában található „ismer” fogalom tágabb és gyakorlatiasabb értelmére gondol, hanem arra, hogy az illető értelmileg elfogadta és megértette a tanokat. Másrészt pozitív értelemben elmondható, hogy mindazok, akik áttanulmányozták a hetednapi adventisták tanbeli gondolatait, általában igen logikusnak találták azokat.
Ötödik elemként a XIX. századi amerikaiak gondolatvilágát olyannyira meghatározó puritanizmus is némileg hatást gyakorolt a korai adventista teológiai háttérre. A puritánok nem csupán a Biblia tekintélyét és törvény iránti kötelességét hangsúlyozták a kereszténynek, hanem a szigorú sabbath megtartását is – amelyen a hét első napját értették, vagyis az általuk „Úr napjának” nevezett napot, amelyre sabbathként utaltak, és a Biblia hetedik napi szombatjához hasonlóan tartották meg. Ami azt illeti, a keresztény egyház történelme során az I. századtól kezdve egészen a XIX. századig egyetlen keresztény csoport sem fektetett olyan nagy hangsúlyt a negyedik parancsolat megtartására (még ha történetesen a vasárnapra vonatkoztatták is azt), mint a puritánok.
Az amerikai puritanizmusban a keresztény sabbath nem csupán istentiszteleti nap. A vasárnap megtartásának volt egy szövetségmegtartás mellékértelme is, amelyben benne foglaltatott az egyén egész élete és Isten iránti hűsége is. A szövetségben való gondolkodás arra az elképzelésre épült, mely szerint a hithű társadalmat az Úr megáldja, míg az engedetlenektől megvonja áldásait. A puritánok számára így a sabbath megtartása Winton U. Solberg megjegyzése szerint a hűség „tartós jele” volt. (Redeem the Time, 37, 282–297. o.) Ez az elgondolás, párosítva azzal a puritán elképzeléssel, hogy a szervezett kereszténység funkciója a társadalom átalakítása és megváltása, vezetett a puritán társadalmakban a keresztény erkölcsiség törvénybe iktatásának következetes kísérleteihez. A fenti elgondolások kombinációjából adódik a vasárnaptörvény kezdeményezése is, melyet először az angol puritánok, majd azok észak-amerikai örökösei tűztek ki célul.
Idővel a vasárnap szentségének fontosságáról és az erkölcsiség törvényesítésének keresztény kötelességéről szóló elgondolás meghaladta a puritán kereteket. A XIX. századra a sabbathról alkotott elképzelésük már átitatta az Egyesült Államokban élő vallásos emberek gondolkodását. Röviden, a sabbathizmus épp annyira társadalmi és politikai kérdés volt, mint amennyire egy-házi. Részben ebből adódott a hetedik nap fontossága a korai szombatos adventisták számára. Sőt, erre építették a Jelenések 12:17 és 14:12. verseiben említett Isten törvényének megtartása körül támadó, utolsó napokban bekövetkező konfliktusról szóló magyarázatot is.
A fent említett korai adventizmus hátterében mozgó vallási és eszmei áramlatok mellett fontos szerepe van még az amerikaiak azon meggyőződésének, mely szerint az egyszerű „közember” szinte bármire képes, beleértve a teológia művelését is. Míg korábban a teológia főként a képzett tudósok szakterülete volt, a kora XIX. századi radikális demokrácia hatására a laikusok előtt is megnyílt a lehetőség, hogy vezető kezdeményezéseket tegyenek. Ez azért is fontos az adventizmus számára, mivel sem William Miller, sem a korai szombatista vezetők nem voltak képzett teológusok. Miller szavaival élve Isten akkor is elvezetheti a hívőket az igazság megismerésére, „ha azok nem értenek héberül vagy görögül”. (Midnight Cry, 1842. november 17., 4. o.)
A XIX. század elején terjedt el a baconi bölcseleti rendszer, amit akár klasszikus tudományos módszernek is vehetünk. Egyre több ember szentelt figyelmet a körülötte lévő világra: adatokat gyűjtöttek a természeti világról, következtetéseket vontak le, és tudományos tényeket tártak fel. A XIX. századi Amerikában ugyanezen módszereket alkalmazták a Bibliára is. A helyes ér-telmezéshez nem kell mást tenni, gondolták, csak összegyűjteni minden, a tárgyhoz tartozó tényt, vagyis szöveget.

Keresőszó:


Keresés helye:


Dvd Film
A Fegyvertelen Hős


1500 Ft
Doug Batchelor
Fianl Evnts


900 Ft
Válogatás
Örökkévaló Evangélium


600 Ft
Ősz Farkas Ernő
Jézussal egy asztalnál


1000 Ft
Doug Batchelor
A legfőbb forrás


200 Ft
Dr. Szigeti Jenő
Tihamér mesék


600 Ft
Copyright 2007 © Felfedezések Alapítvány
Powered by Rendes