home   a kosár üres
Bejelentkezés   |   Jelszóemlékeztető   |   Regisztráció
  Főoldal     Vásárlás     E-könyvek     Rólunk


1880-as évekre a hetednapi adventista vezetők mintha megfeledkeztek volna alapítóik radikális, biblikus, sola scriptura elveiről. A felekezet fennállásának negyven éve után egyes vezetők nagyon is hajlamosak voltak tanbeli tekintélyeket forrásként használni, míg ezt a gyakorlatot az üzenet alapítói elvetették.
Érzékelve a problémát Ellen G. White azon volt, hogy kiemelje a Biblia tekintélyének központiságát az adventizmuson belül. 1888 augusztusában ezt írta a következő generálkonferenciai ülésszak küldötteinek. „Figyelmesen kutassátok az Írásokat, hogy meglássátok az igazságot! A közeli vizsgálódás nem válik az igazság kárára. Hadd beszéljen magáért Isten szava, hadd legyen önmaga értelmezője… Szolgálattevőink nagy csoportja elképesztő lustaságot enged meg magának, amikor másokkal kutattatja az Írásokat. Majd kész tényként fogadják el tőlük az igazságot, holott saját egyéni kutatásuk és a Szentlélek szívükre és elméjükre gyakorolt mély meggyőzése nélkül nem tudják biztosan, hogy az ténylegesen a Bibliából ered-e… Sokan, sokan azért fognak elveszni, mert nem tanulmányozták térdüken, őszinte imával a Bibliát…. Isten szava nagy tévedésfelismerő… mindent [a Biblia] elé kell vinni. Ez legyen minden tanításunk és gyakorlatunk zsinórmértéke.” (Ellen G. White levele a testvérekhez, 1888. augusztus 5.)
A szókimondó tanács ellenére a hagyományőrző hetednapi adventisták az emberi tekintély legalább négy különböző megnyilatkozásához fordultak, amikor a felekezetet nyugtalanító bibliai és teológiai kérdéseket le akarták zárni. Az első ilyen emberi tekintély a szakértői vélemény volt, amelyet Smith és Butler egyaránt latba vetett az ellentmondásos kérdések megválaszolásakor. Butler szakértői véleményre való hivatkozását a Galáciabeliekhez írt levél törvénykérdését illetően Waggoner ezekkel a szavakkal utasította el: „Nem érdekel, hogy mit mond az ember. Én azt akarom tudni, hogy Isten mit mond.” A hetednapi adventistáknak, érvelt Waggoner, „valóban protestánsoknak kell lenniük, mindent kizárólagosan a Biblia fényében vizsgálva”. (The Gospel in the Book of Galatians, 56, 60. o.)
Az emberi tekintély második formája a hatalmi pozíció köré összpontosult. Butler a felekezet elnökeként különösen hajlamos volt e kísértésre. White asszony azonban ellenszegült e lépésnek. Nem sokkal az 1888-as találkozó után azt írta, hogy Butler „azt hiszi, hogy pozíciója olyan hatalommal ruházza fel, amitől csalatkozhatatlan lesz a véleménye”. (Ellen G. White Mary White-nek, 1888. november 4.) Tanbeli kérdésekben nem tulajdonítva jelentőséget sem a hivatali, sem pedig a szakértői tekintélynek, Ellen G. White 1888 decemberében a következőkre mutatott rá: „Ne gondoljuk, hogy Butler és Smith presbiterek lennének a hetednapi adventista tanok gyámjai, és hogy senki sem adhat hangot olyan véleménynek, amely eltér az övékétől. Az én tanácsom mindig is az volt, hogy magatoknak tanulmányozzátok az Írásokat… Egy ember sem lehet a tekintélyünk!” (Ellen G. White W. M. Healey-nak, 1888. december 9.)
A beteges tekintélyre való hivatkozás harmadik formája az adventista hagyományra hagyatkozott egy-egy vitás kérdés eldöntésében. Smith és Butler egyaránt azzal érvelt, hogy mivel a Galatákhoz írt levél és a Dániel könyve kapcsán az adventista álláspont negyven éven át igazságként állt meg, nem szabad azt megváltoztatni. Smith egészen odáig ment, hogy kijelentette, amennyiben a hagyomány téves, kénytelen lesz lemondani az adventizmusról. (lásd Uriah Smith levele A. T. Robinsonnak, 1892. szeptember 21.)
Waggoner és Jones természetesen visszautasították a hagyományra való hivatkozást. Ellen G. White pedig az újítók oldalán állt. Figyelmeztetésének így adott hangot: „Mint nép bizonnyal nagy veszélyben forgunk, ha nem vagyunk minduntalan résen, ha a hosszan dédelgetett elképzeléseinket minden ponton megingathatatlan bibliai tanoknak tekintjük, és ha mindenkit a Biblia igazságának általunk elfogadott értelmezése alapján teszünk mérlegre. Ez a mi legnagyobb veszélyünk, és ez lenne a legnagyobb gonosz, amely népként érhet bennünket.” (Manuscript, 1890 körül, 37. o.)
Az emberi tekintély utolsó változata, amelyet Butler és Smith szorgalmazott a hagyományos adventizmus fenntartása során, hitvallásszerű nyilatkozat megszavaztatása lett volna, amely bebetonozza az 1888 előtti teológiai álláspontokat. Jones, Waggoner, Ellen G. White és fia, Willie azonban sikeresen ellenálltak minden ilyen kísérletnek.
Az emberi tekintélyekre való utalásokat túlmenően a Butler–Smith-frakció Ellen G. White tekintélyére is hivatkozott, hogy eldöntse a teológiai és bibliai vitákat. Butler különösen nagy lehetőséget látott ebben a kezdeményezésben. 1886. június 1-je és 1888. október 1-je között a Generálkonferencia elnöke egyre erélyesebb levélsorozatot intézett Ellen G. White-hoz, amelyben arra sürgette őt, hogy döntse el a Galáciabeliekhez írt levél törvénykérdését egy bizonyságtevéssel a helyes értelmezésről. White asszony azonban egyértelműen elutasította ismételt kéréseit.
Ellen G. White azonban nem csak elutasította a bibliai kérdés tisztázását. Azt állította az 1888. október 24-i minneapolisi találkozó küldötteinek, hogy az Ellet J. Waggoner apjának, J. H. Waggonernek írt bizonyságtétel elvesztése, amellyel az 1850-es években egyszer és mindenkorra megfejtette volna a kérdést, a Gondviselés műve volt. „Istennek szándéka van ezzel. Azt akarja, hogy a Bibliához forduljunk, és a Szentírás bizonyítékát keressük.” (uo., 1888, 9. o. – kiemelés a szerző által)
Tekintettel Ellen G. White elutasító magatartására, hogy bizonyságtételt adjon közre a Galatákhoz írt levéllel kapcsolatban, a minneapolisi hagyományőrzők bizonyára megkönnyebbüléssel nyúltak a kérdéssel kapcsolatos kiadott írásaihoz, különösen hogy a Sketches From the Life of Paul [Vázlatok Pál apostol életéből, 1893.] c. könyvében látszólag be is azonosította a Galatabeliekhez írt levél törvényét. J. H. Morrison úgy tálalta a kötetből összeállított anyagot, hogy az látszólag Butler ceremoniális törvényről szóló érvelése mellett döntötte el a vitát. (lásd W. C. White, Notebook, 1, 63–67. o.) Úgy vélték, ezzel az Ellen G. White-idézettel meg is oldották ezt az exegetikai kérdést.
Ellen G. White azonban nem fogadta el ezt a nézetet. Még Morrison beszámolója előtt kijelentette a Galatabeliekhez írt levél kérdésében: „Egyik oldal mellett sem foglalok állást, amíg nem tanulmányoztam át a kérdést.” (Manuscript, 1888, 9. o.) Ebben a szövegösszefüggésben jegyezte meg azt is, hogy a Gondviselés művének tartja, hogy nem találja a J. H. Waggonernek írt bizonyságtételt e kérdésben. Egyesek ugyanis arra használták volna fel, hogy távoltartsák a népet Isten szavának kutatásától. Úgy tűnik, hogy Morrison hivatkozása a Pál életérõl írt vázla-tokra nézve, nem hatotta meg Ellen G. White-ot. Semmi nyomát nem találjuk annak, hogy ezzel megoldottnak találta volna a vitát, és maga sem hivatkozott írásaira a minneapolisi találkozó során, hogy eldöntsön bármilyen teológiai, történelmi vagy bibliai kérdést. Írásainak ugyan megvolt a célja, de Ellen G. White nem úgy tekintett rájuk, mint amelyek felette állnak a Szentírásnak azáltal, hogy tévedhetetlen magyarázatot nyújtanak soraihoz.
Waggoner, Jones és White-ék összhangban képviselték a teológiai vitákban használandó tekintély kérdését. Mindnyájan azt vallották, hogy a keresztény hit kérdésében csak a Biblia a meghatározó. Ennek következtében együttesen álltak ellen a hagyományőrzők kísérleteinek, hogy bármi másra hivatkozva oldjanak meg vitás bibliai kérdéseket.
Ellen G. White különösen hangsúlyozta a Biblia-kutatás szükségességét a teológiai nézeteltérések ügyében. 1887. április 5-én például ezt írta: „a Szentírás bizonyítékát akarjuk minden pontban, és ezt helyezzük előtérbe”. (Ellen G. White levele George I. Butlernek és Uriah Smith-nek, 1887. április 5.) Néhány hónappal később: „Isten szava nagy tévedésfelismerő; hisszük, hogy mindent elébe kell vinni. A Biblia legyen minden tanításunk és gyakorlatunk zsinórmértéke… Senki véleményét nem fogadhatjuk el úgy, hogy előtte ne vetettük volna össze a Szentírással. Ez a hit kérdéseiben a mindenek felett álló isteni tekintély.” (Ellen G. White levele a testvérekhez, 1888. augusztus 5.)
A konferencia alatt és azt követő időszakban White asszony tántoríthatatlanul szorgalmazta, hogy a Galatákhoz írt levél mindkét vitatott érvelését igényes Biblia-tanulmányozáson vizsgálják meg. 1888 decemberében így vetette fel a kérdést: „Ha minden tanbeli elképzelésünk igazság, ez az igazság vajon nem állja ki a vizsgálódást? Vajon meginog és elesik a bírálattól? Ha ez a helyzet – írta –, hát essen el, méghozzá minél hamarabb. A lélek, amely bezárja az ajtót az igazság pontjainak keresztény szellemben történő vizsgálódása előtt, nem felülről jövő lélek.” (Ellen G. White W. M. Healey-nek, 1888. december 9.) Két nappal később Butlernek pedig ezt írta: „A Biblia, csakis a szívbe zárt és Isten Lelkétől megáldott Biblia teheti igazzá az embert és tarthatja meg igaznak”. (Ellen G. White George I. Butlernek és nejének, 1888. december 11.)
A bizonyítékok azt mutatják, hogy az 1888-as találkozó újraélesztette a Biblia-tanulmányozást az adventista klérus körében. A találkozó nyomán azonban újabb problémák is születtek. Ezek között nem csekély gondot okozott az emberi véleményre való hagyatkozás folytonos kísértése. 1894-re azonban már nem Butler és Smith mérvadó szavain csüngtek az emberek, hanem Jones és kollégái beszédén. Az, hogy Ellen G. White ismételten felkarolta Jones és Waggoner ügyét a minneapolisi ülésen, sőt azt követően is, kétségtelenül sokakat arra késztetett, hogy bármit elfo-gadjanak, amit e két fiatalember kimondott vagy leírt.
Így 1894-ben S. N. Haskell azt írhatta Ellen G. White-nak, hogy a tagság „mindent, amit [Jones és W. W. Prescott] mondott, szinte Istentől ihletettnek” vett. (S. N. Haskell Ellen G. White-nak, 1894. április 22.) Mire White válasza az volt, hogy egyes adventisták Isten helyébe állították Jones és Prescott testvéreket. „Anélkül fogadták el minden szavukat, hogy maguk is keresték volna Isten tanácsát.” (Ellen G. White levele S. N. Haskellnek, 1894. június 1.; a tekintély kérdését a minneapolisi ülésszakkal kapcsolatban részletesebben lásd Angry Saints, 100–115. o.)
Az 1888 utáni időszak másik problematikus aspektusa az Ellen G. White írásainak korántsem egészséges alkalmazási gyakorlatának kialakulása volt, amely szokást nagyon sok adventista most is gyakorol. E probléma előterében A. T. Jones állt. Az 1890-es évek alatt, az akkoriban nagyon befolyásos Jones négy hamis útmutatást adott az adventistáknak, melyek ellentmondtak az alapítók és Ellen G. White álláspontjával is, ami a tekintély és a prófétaság ajándékának modern alkalmazását illeti.
Jones Ellen G. White írásaihoz való ragaszkodásának alapvető hibája az 1890-es években az volt, ahogy azokat a Bibliához viszonyította. Az 1893-as generálkonferenciai ülésszakon Ellen G. White írásainak egyes szakaszára mint „textusra” építette igehirdetését. Ezt a gyakorlatot helyénvalónak találta, amikor a prédikáció „a saját népünknek szól”, de elvetendőnek, ha nem adventistákat szólít meg. Négy évvel később az „ige” kifejezéssel utal White asszony írásaira. (General Conference Bulletin, 1893, 39, 69, 358. o.; uo., 1897, 3. o.) Az 1894-es imaheti felolvasás „The Gifts: Their Presence and Object” [Az ajándékok: Jelenlétük és céljuk] c. fejezetében Jones azt írta, hogy „a bizonyságtételek helyes alkalmazása” csak abban nyilvánul meg, ha „rajtuk keresztül tanulmányozzuk a Bibliát”. A cikk végére Jones Ellen G. White írásait a Szentírás tévedhetetlen magyarázataként állította be, így alárendelve nekik a Bibliát. (Home Missionary különkiadása, 1894. december, 12. o.) Holott Ellen G. White pont az ilyen hozzáállás ellen szólalt fel Minneapolisban.
A második téveszme, amelyet Jones tevékenykedése Ellen G. White írásaira hagyományozott, a verbális vagyis szó szerinti ihletés elképzelése volt, míg a harmadik az írásainak tulajdonított csalatkozhatatlanság. Ellen G. White mindkét elképzelést elvetette, mint ahogy azt látni fogjuk a hatodik fejezetben. A XX. század elején, amikor Jones szembesült azzal a ténnyel, hogy az ihletés még nem jelent minden részletében tévedhetetlen információt, a White asszonyba vetett hite szétesett, és leghangosabb ellenfelévé vált.
Az utolsó téves elképzelés szerint, amelyet Jones az adventisták következő nemzedékére hagyományozott, miszerint az egyes kijelentések történelmi és irodalmi szövegkörnyezetének nincs jelentősége Ellen G. White írásainál. „Sosem magyarázom a bizonyságtételeket. Én hiszem őket.” (J. H. Kellogg: Report on the Work of the Sanitarium, 1905. december 28.)
Jones kijelentése egyszerű hitnek hangzik, holott inkább eszközt biztosított számára, hogy ellentmondjon Ellen G. White elgondolásainak. Jones ugyanis felvett egy szőrszálhasogató nyelvhasználatot, amely a kimondott vagy leírt szavakra és kifejezésekre fektette a hangsúlyt, miközben figyelmen kívül hagyta az adott szavak esetleges értelmét a tágabb, irodalmi és történelmi szövegösszefüggésben. Ily módon Jones kiragadhatott és elkülöníthetett bizonyos szavakat és mondatokat, úgy, hogy azok értelme merőben más lett, mint amit szerzőik eredetileg elgondoltak.
White asszony, amint ez várható is volt, homlokegyenest ellenezte ezt az írásmagyarázati módszert. Rendszeresen arra intette olvasóit, hogy írásainak értelmezésekor vegyék figyelembe a keletkezés idejét, a helyszínt és a szövegkörnyezeti tényezőket.

Keresőszó:


Keresés helye:


Dvd Film
A Fegyvertelen Hős


1500 Ft
Fekete István
Bach Schemelli: Énekeskönyv


3200 Ft
Faragó József
Mi Atyánk


600 Ft
Dwight Nelson
Életkérdések


5000 Ft
Joe Crews
A menny


200 Ft
Doug Batchelor
Kompromisszum és komformizmus


200 Ft
Copyright 2007 © Felfedezések Alapítvány
Powered by Rendes