home   a kosár üres
Bejelentkezés   |   Jelszóemlékeztető   |   Regisztráció
  Főoldal     Vásárlás     E-könyvek     Rólunk

A második teológiai kérdés, amit a felekezetnek fel kellett dolgoznia az 1888-as időszakban, a megváltás terve volt. Ellen G. White szavaival: „Az Úr az ő kegyelméből a legértékesebb üzene-tet küldte népének Waggoner és Jones presbiterek által. Az üzenet rendeltetése, hogy szemmel láthatóan a világ elé tárja a felmagasztalt Megváltót és az egész világ bűneiért hozott áldozatát. A hit általi megigazulást teljes bizonyossággal mutatja be. Arra szólítja fel az embereket, hogy fogadják el Krisztus igazságosságát, amely az Isten parancsolatai iránti engedelmességben nyil-vánult meg. Sokan [az adventisták közül] szem elől tévesztették Jézust. Figyelmüket Jézus isteni személyére, érdemeire és az emberi család iránti megingathatatlan szeretetére kell irányítaniuk… Ezt üzenetben parancsolta meg az Úr, hogy az egész világnak hirdessék. Ez a harmadik angyal üzenete, amely hangos szóval ¬hirdettetik, és Isten Lelkének gazdag kiáradásával jár.” (Testimonies to Ministers, 91–92. o.)
Jones és Waggoner felkarolása még nem jelentette azt, hogy Ellen G. White egyetértett volna mindennel, amit a két újító tanított, még a hit általi megigazulás terén sem. 1888. november elején például a minneapolisi küldötteknek azt mondta Waggoner – a Galatabeliekhez írt levél törvényét fejtegetõ – egyes kijelentéseiről, hogy azok „nincsenek összhangban” a saját felfogásával a „témával kapcsolatban”. Később, ugyanebben a beszédében, azt is állította, hogy „Dr. Waggoner egyes szentírási értelmezéseit nem tartom helyesnek”. (Manuscript, 1888, 15. o.) W. C. White igazolta anyja álláspontját. Feleségének azt írta Minneapolisból, hogy egyesek arra az elhamarkodott következtetésre jutottak, hogy anyja „minden nézetüket hitelesítette”. Majd meg-jegyezte, hogy „bizonyítani tudja, hogy mindez hamis”. (W. C. White Mary White-nak, 1888. október 27.)
Fontos megjegyezni, hogy Waggoner és Ellen G. White ismételten hangsúlyozták, hogy a Waggoner és Jones által képviselt üzenetben a törvény, az evangélium és a hit általi megigazulás egymással való kapcsolata nem volt egyedi adventista felismerés. Ezért írhatta Waggoner is, hogy a Galatabeliekhez írt levélben található törvény és evangélium kapcsolatáról vallott nézetének elfogadása „egyszerűen csak egy lépéssel kell közelebb visz a nagy reformátorok hitéhez, Pál napjaitól Luther és Wesley koráig. Majd hozzáteszi, hogy ezzel „egy lépéssel közelebb” kerülnénk „a harmadik angyal üzenetének szívéhez”. (The Gospel in the Book of Galatians, 70. o.) Hasonlóképpen Ellen G. White azt mondta a minneapolisi küldötteknek, hogy Waggoner tanítása „Krisztus igazságáról” nem új, hanem „régi világosság”, amelyet sokan szem elől tévesztettek. (Manuscript, 1888, 15. o.) A következő hónapban pedig ezt írta: „E. J. Waggoner presbiter abban a kiváltságban részesült, hogy világosan elmondhatta és feltárhatta nézeteit a hit általi megigazulásról valamint a Krisztus igazsága és a törvény kapcsolatáról. Ez nem volt új világosság, hanem régi, amely helyére került a harmadik angyali üzeneten belül. (uo., 1888, 24. o.; erről a témáról lásd Angry Saints, 40–43. o.)
A fenti idézetek fényében fontos megvizsgálnunk az adventizmusnak az 1888 előtti nézetét a hit általi megigazulásról. A legjobb, ha Uriah Smith 1888. januári vezércikkei alapján közelítjük meg a témát. A január 3-i cikkben Smith azt bizonygatta, hogy az adventista úttörők célja a második advent hirdetése volt, valamint hogy „ehhez a végső megpróbáló igazsághoz való engedelmesség által lelkeket vezéreljenek Krisztushoz”. „Ez volt minden fáradozásuk végső célja; a célt pedig nem tekintették elértnek, ha az emberek nem tértek meg az Úrhoz, és nem készültek Isten minden parancsolatához való felvilágosult engedelmességgel Jézus mennyei eljövetelére.” Smith ezt a gondolatot összekötötte korának vasárnaptörvény-mozgalmával és a harmadik angyal üzenetével. Éppen ezért, amikor beidézte Jelenések 14:12. versét, Smith a „megtartják” kifejezést hangsúlyozta. (Review and Herald, 1888. január 3., 8. o. – kiemelés a szerző által) Smith számára az összes parancsolat iránti engedelmesség központi szerepet játszott az adventizmus szemléletében. Ami azt illeti, az egyén engedelmesség által jut el Jézushoz. Ez a törvényeskedő értelmezés teljesen összhangban állt Joseph Bates elképzelésével, aki az 1840-es években azt tanította, hogy „Isten szombatjának megszentelése… megmenti a lelket”. (The Seventh Day Sabbath: A Perpetual Sign, 1846, 55. o.)
Ugyanez a törvényeskedő hangsúly jelenik meg Smith utolsó, 1888. januári „Conditions of Everlasting Life” [Az örök élet feltételei] című vezércikkében. Magyarázatát a gazdag ifjúnak Krisztushoz intézett kérdésére alapozta: „Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Smith szerint a Biblia válaszát egy tételben össze lehet foglalni: „Térj meg, higgy, engedelmeskedj és élsz.” Ez volt Jézus válasza is – állította Smith. Elvégre nem azt mondta a gazdag ifjúnak, hogy „Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat”? (Review and Herald, 1888. január 31. – kiemelés a szerző által) Smith értelmezése ismét csak megegyezett Bates negyven évvel korábbi magyarázatával, amelyet ehhez az igeszakaszhoz fűzött. Bates a fenti gondolatot azzal a megjegyzéssel kötötte Jelenések 14:12. verséhez, hogy a maradékot „végül a parancsolatok megtartása menti meg”. (Vindication of the Seventh-day Sabbath, 5, 7. o.) Smith ilyen módon szilárdan a megváltás adventista fogalmának egyik történelmi vonala mellett állt.
Smith és társai hittek ugyan a hit általi megigazulás egy bizonyos formájában, amely azonban az angol fordítás (King James Version) könnyen félreérthető Róma 3:25. versére épült, ahol Krisztus igazsága „az előbb elkövetett bűnöknek” az elnézésében mutatkozik meg. Ezért írta J. F. Ballenger, hogy „a hit mindenben eleget tesz a múltban elkövetett bűnökért. Felettébb drága az a vér, amely elmossa minden bűnünk, és tiszta lappá teszi múltunkat. A hit csak Isten ígéreteit teszi a sajátunkká. Jelen kötelességünknek viszont nekünk kell eleget tennünk… Engedelmes-kedj Isten szavának és élsz, vagy ne hallgass rá és meghalsz!” (Review and Herald, 1891. október 20., 642. o.)
A hit általi megigazulásnak a múlt bűneire való alkalmazása azt eredményezte, hogy Smith, Butler és barátai azt tanították, hogy a megtérés utáni igazságot „cselekedetek általi igazsággal” lehet fenntartani. Ballenger később Jakab leveléből idézte a kérdést: „Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazult-é meg…?” (Jak 2:21) Majd hozzáfűzte: „Isten az ő törvénye és Jézus bizonyságtétele által szól hozzánk, és amikor engedelmeskedünk, e tettünk a hittünkkel párosulva biztosítja megigazulásunkat”. (uo., 1891. november 24., 723. o.)
A Smith–Butler-frakció fenntartotta a Jelenések 14:12. versének törvényeskedő szemléletét a minneapolisi találkozó után is. Ennek eredménye, hogy Smith 1889 közepén a Review-nak Our Righteousness [Igazságunk] címmel írhatott cikket. Smith-t felzaklatták azok az adventisták (a Waggoner–Jones-frakció), akik meglátása szerint a törvény eltörlésén munkálkodtak azzal, hogy saját igazságunkat „szennyes ruhának” nevezték. Ezért Smith azt bizonygatta, hogy „[a törvény iránti] tökéletes engedelmesség tökéletes igazságot alakít ki, és csak így tudja bárki is elnyerni az igazságot… »Igazságunk«… az Isten törvényével való összhangból ered… Ez esetben pedig »igazságunk « nem lehet szennyes ruha.” Smith azzal a gondolattal zárja a cikket, hogy van olyan igazság, amely „a törvény cselekedetével és tanításával biztosítható”. (uo., 1889. június 11., 376–377. o. – kiemelés a szerző által)
Az egykori egyházelnök, Butler The Righteousness of the Law Fulfilled in Us [A bennünk beteljesedett törvény igazsága] című cikkéből még nagyobb betekintést nyerünk a megváltás hagyományos adventista szemléletébe. „Egy nézet uralkodott el szinte mindenütt”, amely kellemes ugyan, de nagyon veszélyes – mennydörögte 1889 elején. „»Csak higgy Jézusban, és akkor minden rendben van…«, mert Jézus mindent elvégez. Ez a tanítás „a világ egyik legveszélyesebb eretneksége” – jelentette ki Butler. A harmadik angyal üzenetének lényege – hangsúlyozta –, „az Isten törvénye iránti engedelmesség szükségessége. Itt vannak azok, »akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét«.” (Jel 14:12) A keresztény világ rohamosan „letér az erkölcsi törvény iránti engedelmesség útjáról”, és az adventisták arra kaptak elhívást, hogy ezt az igazságot nyilvánvalóvá tegyék. (uo., 1889. május 14., 314. o.)
A hagyományőrző adventisták számára az engedelmesség volt a kulcsszó. A régi szövetség engedelmeskedj és élsz mottóját is magukévá tették. Létezett azonban egy másik adventista felfogás is a megváltásról az adventista történelemben. James White 1850-ben ezt a másik szemléletet hangsúlyozta, amikor a „Krisztus vére általi ingyen és teljes” megváltást hirdette. (Present Truth, 1850. április, 66. o.)
Jones és Waggoner ezt a második szemléletet fejtette ki. Éppen ezért Waggoner határozottan kifogásolta Smith 1888. januári törvényeskedő vezércikkeit. Ezekre a Different Kinds of Righteousness [Különböző igazságok] című cikkében válaszolt, amely februárban jelent meg a Signs of the Times folyóiratban. Waggoner azt állította, hogy az ember nem tud javítani az írástudók és a farizeusok erkölcsi igazságán, ahogy azt Smith tanította, mivel azok [az írástudók és a farizeusok] „saját cselekedeteikben bíztak, és nem vetették alá magukat Isten igazságának”. Ami azt illeti, igazságuk egyáltalán nem „volt igazság”. Mindössze azon voltak, hogy „eltakarják szennyes és megtépázott ruháikat azzal, hogy még több szennyes rongyot öltöttek magukra”, ám ahelyett, hogy így jobbá lettek volna, állapotuk csak rosszabbodott. Mégpedig azért – írta Waggoner –, „mert minden, ami nem hitből származik, bűn”. Waggoner a következő kijelentésével kimondottan a megigazulás hagyományos adventista nézetét vette célba, amikor azt írta, hogy „az emberi igazságnak semmivel sincs több értéke az egyén megigazulása után, mint volt előtte”. A megigazult keresztény „hit által él”, mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására. Ezért „aki a legtöbb hittel rendelkezik, az él legigazabb életet”. Ez pedig azért igaz, mert Krisztus „az Úr, a mi igazságunk”. (Signs of the Times, 1888. február 24., 119. o.)
A két teológia közti különbséget világosan szemlélteti Waggoner 1891-es generálkonferenciai előadása, amelyben célzatosan támadta a régi adventizmus híveinek álláspontját. „Vajon Krisztus lelke munkálkodik bennünk – kérdezte –, amikor azt mondjuk, hogy győzedelmeskedünk, ha Krisztus egy kicsit megsegít? Amikor azt mondjuk, hogy… legalább részben saját cselekedeteink által jutunk a mennybe, megtagadjuk Jézust.” Waggoner szerint az ilyen teológia „azt a lelkületet tükrözi, amely kolostorba zár, ostorozza a testet és vezeklést gyakorol”. Ez „az egyszerű logikai következménye annak az elképzelésnek, amely szerint tennünk kell valamit azért, hogy kiszabadítsuk magunkat a bűnből. Ez a lelkület azt tanítja, hogy ne bízzunk teljesen Krisztusban, hogy igazságunkat munkálja értünk.” Waggoner ezzel az állítással zárta le cikkét: „mindent, ami nincs teljesen alárendelve Krisztusnak, az Antikrisztus lelkülete vezérel”. (General Conference Bulletin, 1891, 245 o.)
Ha a hagyományőrzők számára az engedelmesség volt a kulcsszó, úgy Waggoner és Jones számára pedig a hit. White asszony, aki maga is részt vett az 1888-as ülésszakon, elfogadta Waggonernek a hit általi megigazulás véleményét. Egy ponton megemlíti, hogy ez a tanítás azonban nem jelentett számára új hitet, hiszen már korábban is osztotta azt férjével. (Manuscript, 1889, 5. o.) A Generálkonferencia ülésén is megjegyezte, hogy látta „az igazság szépségét az előadásban, amelyben a doktor [Waggoner] Jézus Krisztus igazsága és a törvény kapcsolatát elébünk tárta. Tökéletesen összhangban van azzal a világossággal, amelyet Isten kegyes volt rámárasztani tapasztalatom minden eddigi évében”. (uo., 1888, 15. o.)
Az 1888-as találkozóra visszatekintve Ellen G. White azt írta a naplójában, hogy egyesek attól féltek, hogy az egyház „a hit általi megigazulás témáját túl messzire viszi, és majd nem időznek eleget a törvényen”. Majd arra panaszkodott, hogy sok adventista lelkipásztor „vitatkozó módon” képviseli témáját, „és alig tesz említést… a Szabadító megváltó hatalmáról”. Üzenetük és maguk is „nélkülözték Jézus Krisztus megváltó vérét”. „Minden hitvalló keresztény közül a hetednapi adventistáknak kellene leginkább a világ előtt felmagasztalniuk Krisztust.” A törvényt és az evangéliumot együtt kell hirdetniük, mert e kettő „egybeolvadva ébreszt rá a bűn tudatára”.
Ellen G. White azt bizonygatta, hogy „Isten törvénye, miközben a bűnre mutat, elvezérel az evangéliumhoz… Egyetlen értekezésben sem szabad e két témát szétválasztani”. Túl sok adventista tévesztette szem elől, hogy „Jézus Krisztus a törvény dicsősége”. Azt is megjegyzi, hogy az adventizmus hiányossága nem abban van, hogy sok tag nem rendelkezik „az igazság helyes elméletével [tanbeli felfogásával]”, hanem hogy szívükből és gyakorlati életükből hiányzik Krisztus szerető jelleme. (uo., 1891, 21. o.) Hasonló gondolatokat vetett papírra 1888 novemberében is: „Az én terhem a találkozó alatt az volt, hogy testvéreimnek megmutassam Jézus Krisztust és az ő szeretetét, mert nyilvánvaló jeleit láttam annak, hogy sokan nem rendelkeznek Krisztus lelkületével.” (uo., 1888, 24. o.)
Az 1890-es találkozón kérlelte az egybegyűlt lelkészeket, hogy olyan telítve távozzanak az összejövetelről Krisztus igazságának üzenetével, hogy azt ne tudják magukban tartani. Arra is felhívta a figyelmüket, hogy ha így lesz, „az emberek azt fogják mondani, hogy túlbuzgók vagytok; túl fontosnak tartjátok az ügyet, és nem gondoltok eleget a törvényre. Azt tanácsolják majd, hogy gondoljatok többet a parancsolatokra, és ne nyúljatok minduntalan Krisztus igazságához, hanem építsétek fel a törvényt.”
Ezekre a „jó” adventista véleményekre Ellen G. White ezt a választ javasolta: „A törvény gondot visel magáról. Addig beszéltünk a törvényről, hogy szárazak lettünk, mint Gilbóa hegyei… Bízzunk Jézus érdemeiben!” (uo., 1890, 10. o. – kiemelés a szerző által)
Ellen G. White világosan kijelentette, hogy a megigazulás fogalma, amelyben egyetértett Jones és Waggoner igehirdetéseivel, nem új elképzelés a tárgyról, hanem ugyanaz, amit az evangéliumi keresztények is tanítottak. Ellen G. White meglátása szerint azonban Jones és Waggoner nem csak a hit általi megigazulást tárták hallgatóik elé, hanem egyesítették e tanítást Isten törvényének felmagasztalásával. Az Úr tehát azért támasztotta e két igehirdetőt, hogy ne csak „a törvényt hirdessék, hanem a korunknak szóló igazságot prédikálják: mert az Úr a mi igazságunk”. (Review and Herald, 1889. augusztus 13., 514. o.)
A hagyományőrzők közül egyesek azonban attól tartottak, hogy „a hit általi megigazulás témáján való túl sok” időzés elszakítja az adventizmust „a jó öreg tanok tanításának korábbi módjától”. Sokan írtak Ellen G. White-nak azon tűnődve, hogy mi köze van egyáltalán a hit általi megigazulásnak a harmadik angyal üzenetéhez, és vajon annak hirdetése nem jelent-e eltérést a történelmi adventizmustól. Ezekre a felvetésekre Ellen G. White azt válaszolta, hogy a hit általi megigazulás hirdetése „igazán csak a harmadik angyal üzenete”. (uo., 1890. április 1., 193. o.)
A felvetett kérdések arra a tényre mutatnak rá, hogy az 1888-as vita mindkét oldalán álló adventisták és a Minneapolisban napvilágra kerülő nézeteltérés egyre inkább a Jelenések 14:12. versének értelme körül összpontosult.
Ezen a háttéren meg kell vizsgálnunk ennek a központi adventista igeszakasznak az 1888 előtti felfogását, hiszen Jelenések 14:12. verse volt mintegy száz évig a Review mottóigéje. Az értelmezés meglehetősen következetes volt 1888 előtt. James White 1850-ben adott mintát erre a felfogásra. Szerinte a versnek három fő azonosítási pontja van. Egyrészt egy népre utal, amely állhatatosan várja Jézus eljövetelét; másrészt a népre, amely a várakozás közben megtartja Isten parancsolatait, valamint arra a népre, ami „megtartja a hitet” úgyis, mint „a keresztség, úrva-csora, szentek lábmosása” stb. hitpontokban való hitet. (Present Truth, 1850. április, 67. o.) Egyszóval Jelenések 14:12. versének krisztusi hite az Atya parancsolatai mellett megtartotta Jézus pa-rancsolatait is.
John Nevins Andrews hasonló véleményen volt, mikor azt hangsúlyozta, hogy Jézus hitéről úgy olvasunk a versben, „mint amit ugyanúgy meg kell tartani, mint Isten minden parancsolatát”. (Three Messages of Revelation XIV., 5. kiadás, 135. o.) R. F. Cottrell pedig azt írta, hogy Jézus hite „olyasvalami, aminek lehet engedelmeskedni és meg lehet tartani. Ebből következik: mindaz, amit a bűntől való szabadulás érdekében tennünk kell, Jézus hite megtartását jelenti.” (Bible Class, 62. o.)
Jones és Waggoner a Jézus hitének ezt a hagyományos értelmezését vitatta. Mindketten Krisztus igazságához kapcsolták azt. (lásd Signs of the Times, 1887. december 8., 743. o.; The Gospel in the Book of Galatians, 70. o.) Ellen G. White-nak ugyanez volt a felfogása. A Minnneapolisban hirdetett üzenet, bizonygatta, nemcsak Isten parancsolatairól – a harmadik angyal üzenetének egy részéről – szólt, hanem Jézus hitéről is, „amely többet foglal magába, mint amennyit általában gondolnak”. A harmadik angyal üzenetét „minden részében hirdetni kell… Ha csak Isten parancsolatait hirdetjük, és épp csak érintjük a második felét [Jézus hitét], akkor az üzenet csorbát szenved a kezünkben.” (Manuscript, 1889, 30. o. – kiemelés a szerző által)
Az egyik legegyértelmûbb kijelentést a Jelenések 14:12. verséről és a minneapolisi üzenet jelentőségéről Ellen G. White nem sokkal a találkozó után írta. „A harmadik angyal üzenete Isten parancsolatainak és Jézus hitének hirdetése. A hetednapi adventisták ugyan hirdették Isten parancsolatait, de Jézus hite nem került ugyanolyan hangsúllyal hirdetésre, a törvény és az evangélium nem járt kéz a kézben.” Majd rátért „az olyan sokat emlegetett, de meg nem értett” Jézus hitének a jelentésére. Jézus hite, állította Ellen G. White, azt jelenti, hogy Krisztus bűnhordozónkká lett, hogy bűnbocsátó Megváltónkká lehessen… Eljött és magára vette bűneinket, hogy mi magunkra vehessük az ő igazságát. Hogy Krisztus fennmaradás nélkül, teljesen és egészen megvált bennünket, az a Jézus hite.” Az adventistáknak tehát hit által kell „elnyerni Krisztus igazságát”. Majd ¬White asszony ismét megjegyezte, hogy ez számára nem új világosság, mivel már 1844 óta hirdeti. (uo., 1888, 24. o. – kiemelés a szerző által)
Ellen G. White tehát Jones-szal és Waggonerrel együtt Jézus hitét Krisztus igazságának és a Jézusba vetett hitnek tekintette. A görög eredeti mindkét fordítást lehetővé teszi. Azzal, hogy ez a felfogás végre helyére került, az adventisták első ízben látták tisztán Jelenések 14:12. versének törvényt és evangéliumot összekapcsoló értelmét. Így 1892 novemberében Ellen G. White azt írhatta, hogy „a harmadik angyal hangos kiáltása kezdetét ¬vette Krisztus, a bűnbocsátó Megváltó igazságának kinyilatkoztatásával. Ez azon angyal világosságának kezdete, akinek dicsősége majd betölti az egész Földet. Mert mindannak, akihez a figyelmeztetés üzenete elért, feladata… felmagasztalni Jézust.” (Review and Herald, 1892. november 22., 722. o.)
Jones szertelen elméje sajnos félreértette ezt a kijelentést, és összetévesztette a hangos kiáltást (az üzenetet) a késői esővel (az erővel, amely előre lendíti az üzenetet), és jókora eszkatologikus izgalmat korbácsolt fel az 1893-as generálkonferenciai ülésszakon. Lelkesedésének egyik oka abban volt, hogy akkorra már elfogadta Anna Rice-t a második adventista prófétának, és így szolgálatát a Szentlélek kitöltésének jeleként látta. Sajnos a nő hamis prófétának bizonyult, ám erre csak azután derült fény, hogy 1893-ban és 1894-ben Jones és Prescott megbolygatta az adventizmust e témában. Jones figyelmét jellemző lelkesedésében nem csak a Rice kisasszonnyal kapcsolatban felmerülő problémák kerülték el, hanem a hangos kiáltás és a késői eső közti hangsúlyos különbség is. Ellen G. White kijelentésének nyilvánvaló értelme azt volt, hogy 1888-tól kezdve az adventista egyház végre kielégítően gondolkodott a Jelenések 14:12. versének teljes teológiai horderejérõl. Ezt az igeszakaszt az adventizmus az utolsó üzenetnek tekintette, ami megelőzi a második adventkor végbemenő nagy aratást (Lásd Jel 14:14–20). A felekezet így ismerte fel a hangos kiáltás üzenetét.
A mostani fejezetben eddig két, az 1888-as generálkonferen¬ciai ülésszakhoz kapcsolódó teológiai kérdést vizsgáltunk meg. Az első, a Szentírásnak a hit és tan kérdésében elsődleges tekintélynek az eredeti adventista álláspontú megerősítése volt. A második kör a törvény, az evangélium és a megváltási terv kapcsolatának egyfelől egyes adventistákban felfokozott tudatáról, másfelől a többieknek az e kérdésben vallott nézetének szükséges átértékeléséről esett szó. A következőkben egy harmadik teológiai kérdést fogunk tárgyalni, amely az istenség adventista fogalmának változását illeti.

Keresőszó:


Keresés helye:


Doug Batchelor