home   a kosár üres
Bejelentkezés   |   Jelszóemlékeztető   |   Regisztráció
  Főoldal     Vásárlás     E-könyvek     Rólunk

Az 1888-as időszakban a megváltás kérdésének vitája egyes adventistákban felfokozta azt a tudatot, mely szerint a felekezet istenségről vallott nézete helyesbítésre szorul. Némelyek fokozatosan ráébredtek arra, hogy az egyház hagyományos álláspontja e témában nem megfelelő. Egyszóval az adventizmusnak szüksége volt egy olyan felfogásra Krisztusról és a Szentlélekről, amely eleget tesz a megváltás tervének gazdagabb megértése felé támasztott igényeknek.
Ahogy azt már a könyv elején is megemlítettem, a korai hetednapi adventisták többsége nem írta volna alá a felekezet 1980-as hitnyilatkozatának legalább három bekezdését. E három szakasz a Szentháromság, Jézus teljes istenségének valamint a Szentlélek személyiségének kérdését érintették.
A Szentháromság és az ahhoz kapcsolódó kérdések egyike azon területeknek, amelyben a hetednapi adventizmusra nagy hatást gyakorolt a restaurációs mozgalom, különösen a Christian -Connexion. Joshua V. Himes 1835-ben felvázolta a Szentháromság connexionista nézetét. Himes leírta, hogy eleinte a connexionisták is nagyjából Szentháromság-hívők voltak, és csak azután távolodtak el ettől a nézettől, hogy „a Bibliával ellentétesnek” kezdték látni. Azt írta, hogy a Christian Connexion tagjai „egy élő és igaz Istenben” hittek, „a mindenható Atyában, aki eredet nélkül való, független és örök”, valamint abban, hogy „Krisztus az Isten fia, a megígért Messiás és a világ Megváltója”. A kijelentésből nyilvánvaló, hogy egyedül az Atya „eredet nélkül való, független és örök”, ami azt sugallja, hogy Jézus Krisztusnak volt eredete, függő viszonyban van, és az Atya hozta létre. A connexionisták szerint a Szentlélek nem más, mint „Isten hatalma, ereje és szent hatása”. (Encyclopedia of Religious Knowledge, szerk. T. N. Brown, 1835, 363. o.)
Joseph Bates, James White és más, Connexion-háttérrel rendelkezők hozták magukkal e nézetet a szombatünneplő adventizmusba. White így írt a Szentháromságról: 1846-ban „ama régi, Szentírással ellenkező Szentháromság-tan”, 1852-ben „az a régi Szentháromság-képtelenség, mely szerint Jézus Krisztus a valós és örök Isten”. 1877-ben pedig a „megfoghatatlan” Szentháromságnak nevezi, ami korántsem embert segítő tanítás. (Day Star, 1846. január 24–25. o.; Review and Herald, 1852. augusztus 5., 52. o.; 1877. november 29., 172. o.) Egyetlenegy világos kijelentéssel a restaurációs hátterének adott hangot, amikor ezt írta: „A reformáció legnagyobb hibája, hogy abbahagyta a reformációt. Ha tovább haladtak volna, amíg maguk mögött nem hagyják a pápaság utolsó maradványait is, mint például a természetes halhatatlanság tanát, a vízzel való hintést a keresztségkor, a Szentháromság tanát és a vasárnapünneplést, akkor az egyház mára már mentes lenne Biblia-ellenes téveszméitől.” (uo., 1856. február 7., 149. o.)
J. N. Andrews, a korai adventizmus legkiemelkedőbb tudósa, maga is osztozott White elgondolásaiban. 1869-ben ezt írta: „Isten fiának… Isten volt az Atyja, és ezért a múlt örökkévalóságának egy pontján kezdete is volt”. (uo., 1869 szeptember 7., 84. o.) 1874-ben Andrews amellett érvelt, hogy egyedül csak az Atya rendelkezik halhatatlansággal, és hogy ő az, aki életet adott a ¬Fiúnak. Így Krisztus halhatatlansága származtatott és nem eredeti. (lásd uo., 1874. január 27., 52. o.)
Uriah Smith is elvetette a Szentháromság tanát. 1890-ben például ezt írta: „Ezzel a Lélekkel kapcsolatban a Biblia olyan kifejezéseket használ, amelyeket nem lehet összeegyeztetni azzal a gondolattal, hogy a Lélek is az Atyához és a Fiúhoz hasonló személy. Inkább úgy kerül bemutatásra, mint mindkettőjük isteni hatása, mely által van ismeretük és hatalmuk az egész univerzum fölött, amikor személyesen nincsenek jelen.” (uo., 1890. október 28., 664. o.) A következő évben Smith ezt írta a Lélekről: „isteni, titokzatos kisugárzás, ami által nagy és végtelen műveiket végrehajtják [ti. az Atya és a Fiú]”. (General Conference Bulletin, 1891, 146. o.)
Smith azonban nem csak a Szentlélek személyiségét tagadta, hanem félig-meddig ariánus nézetet vallott Krisztussal kapcsolatban. 1865-ben például azt írta Jézusról, hogy ő volt „az első teremtett lény, akinek az eredete minden más teremtett lény vagy dolog eredetét messze meghaladja”. (Thoughts on Revelation, 1865, 59. o.) 1898-ban, Ellen G. White The Desire of Ages [A világ reménye/Jézus élete] című könyve megjelenésének évében, Smith még mindig nagyjából ariánus elképzeléseket hangoztatott Krisztus természetéről. „Egyedül Istennek nincs kezdete” – írta a Looking Unto Jesus [Jézusra tekintve] című könyvében. „A létezés legkorábbi korszakában – amely távolsága miatt a véges elme számára lényegében már örökkévalóságnak számít – jött létre az Ige.” Ekkorra azonban Smith már nem tekintette Krisztust teremtett lénynek. A Megváltó a létét Smith szerint „valamilyen isteni indíttatásnak vagy folyamatnak”, de „nem teremtésnek” köszönhette. (10. o.)
A minneapolisi ellenfelek ezen a ponton legalább egyet tudtak érteni. E. J. Waggoner álláspontja Krisztus örökkévalóságáról lényegében megegyezett Smithével. „Volt egy időpont – írta Waggoner a hit általi megigazulásról szóló könyvében –, amikor Krisztus Istentől származva előjött…, ám ez az idő az örökkévalóság napjainak olyannyira a kezdeteire nyúlik vissza, hogy a véges elme számára gyakorlatilag kezdet nélkül való.” Egy-két oldallal korábban megjegyezte, hogy „végülis minden Istentől, az Atyától ered; még maga Krisztus is az Atyától jött elő”. Smith későbbi nézetéhez hasonlóan Waggoner is kerülte, hogy Jézus Krisztust teremtett lényként állítsa be. Waggoner azonban Krisztus létét nem holmi isteni „indíttatás vagy folyamat” eredményeként látta. Ehelyett azt állította, hogy Krisztus „született és nem teremtetett”. (Christ and His Righteousness, 21, 22, 19, 9. o.)
Másrészt Waggoner kitartóan érvelt „Krisztusnak az Atyával egyenlő jogokkal bíró helyzete” mellett. (uo., 19. o.) Úgy tűnik, azt hitte, hogy Krisztus mindenben egyenlő az Istennel, kivéve, hogy nem osztozik vele a múlt örökkévalóságában. A többi korai adventista vezetőhöz hasonlóan tehát Waggoner is félig-meddig ariá­nus volt, mivel szerinte ebben az egy tekintetben Krisztus nem egészen olyan, mint Isten.
Ám ennél sokkal súlyosabb Waggoner félreértése, ami a Szentlélektől való betöltekezést, avagy a Lélek bennünk való lakozását illeti. Azonban mielőtt ebbe részletesebben belemennénk, meg kell vizsgálnunk a kérdés tágabb kontextusát. Számos oknál fogva az 1890-es éveket a Szentlélek évtizedének is nevezhetjük. Az adventista kiadványokban E. J. Waggoner, A. T. Jones, W. W. Prescott és E. G. White mind magasztalták a Szentlélek szerepét a megváltás tervében. Miután a megváltás terve komolyan megfontolásuk tárgyává vált, bibliai szempontból elkerülhetetlen lett a Szentlélek teológiai vizsgálata. Az adventista irodalomban többet olvashatunk a Szentlélekről az 1890-es években, mint bármely korábbi évtizedben.
Azonban nem csak az adventisták tanúsítottak érdeklődést a Szentlélek iránt az 1890-es években. Akkoriban alakultak ki a wesleyánus szentségmozgalmak, és az új évszázad első éveiben látott napvilágot a pünkösdi mozgalom. Mindkét felekezet nagy hangsúlyt fektetett a Szentlélek munkájára mind az ember, mind pedig az egyház életében. A teológiai spektrum másik oldalán a liberális keresztények ismét érdeklődést kezdtek mutatni az olyan spirituális töltetű témák iránt, mint az Isten immanenciája, valamint a keleti vallások – például a hinduizmus – elképzelései és azok panteista szemlélete iránt a lélekben rejlő Istenről.
Prescott, Jones és Waggoner sajátos módon érzett kísértést a fenti szemléletek iránt. Prescott és Jones számára (akinek utolsó vallási hovatartozása egy hetedik napot ünneplő, nyelveken szóló pünkösdi gyülekezet volt) a Lélek-vonzatú teológia szentségre vonatkozó irányvonala, míg Waggoner számára a panteizmus jelentett kísértést.
Az 1897-es generálkonferenciai ülésszakra Waggoner panteista elképzelései meglehetősen határozott alakot öltöttek. „Isten szólt – mondta a küldötteknek –, és lám, az Ige megjelent, mint fa vagy fű.” „Szemléljétek Isteneteket!” – mondja öt nappal később. „Hogy hol? Kezeinek munkáiban… Kétségtelen, hogy csodálatos hatalom nyilvánult meg abban a fűszálban. De mi volt az a hatalom? Isten saját élete, az ott lévő személyes jelenléte.” (General Conference Bulletin, 1897, 34, 86, 87. o.) Az 1899-es ülésszakon pedig az élet vizének témájáról beszélve Waggoner azt állította, hogy „az ember megigazulhat fürdés által is, ha tudja, hogy a víz honnan ered”. (uo., 1899, 80. o.)
A Glad Tidings [Örömhír] című könyvében hasonló gondolatoknak ad hangot. „A ránk áradó napsugár, a levegő, amelyet ¬belélegzünk, az étel, amelyet elfogyasztunk és a víz, amelyet meg-iszunk, mind az életet továbbítják számunkra. Ez pedig nem más, mint Krisztus élete, mert ő maga az élet, és így minduntalan előttünk és bennünk van annak bizonyítéka, hogy Jézus élhet bennünk.” (29. o.)
A XX. század elejére a Szentlélekről szóló téves és nem megfelelő tanítások két, meglehetősen eltérő problémához vezettek az egyházban. Egyfelől elindul egy pünkösdi jellegű Szent Test Mozgalom [Holy Flesh Movement]. Másfelől pedig ott voltak Waggoner és J. H. Kellogg panteisztikus tanításai. Ezek a teológiai eltévelyedések szülték a Szentháromság és az ahhoz kapcsolódó tanok bibliai fogalmának tisztázási kísérleteit. Azonban az új teológiai megmozdulások nem pusztán az e századfordulós problémák reakciói voltak. Az 1888-ban új hangsúlyt kapó megváltási terv az istenség eddigi felfogásánál egy mélyebb megértés utáni igényt támasztott, melynek érzékelt szükségességéből nőttek ki az alábbi teológiai megfontolások.
Érdekes módon azonban nem az 1888-as vita két oldalán álló teológusok lettek azok, akik az adventizmust visszairányították az istenség bibliai nézetéhez, hanem Ellen G. White. Noha az 1840-es években nem volt főszerepe a tanbeli pillérek megfogalmazásában, Ellen G. White az 1890-es években segített testvéreinek felismerni felfogásaik hiányosságát. Ugyanakkor soha nem fejlesztett ki nagy érveket a Szentháromság, a Krisztus Atyával való egyenlősége és a Szentlélek személyisége kérdéskörében. Az írásaiban ezek a kérdések egyszerűen igazságként szerepelnek. Az adventisták idővel megvizsgálták ezeket a feltételezéseket. A XX. század első négy évtizedében a Biblia fényénél áttanulmányozták az istenséghez kapcsolódó témákat.
Mielőtt megvizsgálnánk Ellen G. White hozzájárulását az istenség adventista felfogásához, látnunk kell, hogy férjével, valamint a többi korai adventista vezetővel ellentétben ő soha nem tett Szentháromság-ellenes vagy félig-meddig ariánus kijelentéseket az 1890 előtti időszakban. Ugyanakkor nyíltan soha sem mondott ellen a mozgalom vezetőinek. Korai kijelentései elég homályosak voltak ahhoz, hogy így is és úgy is lehetett őket értelmezni. A témában tanúsított változtatása tehát inkább a gondolatok kitisztulását és új hangsúlyokat jelentett, mintsem visszakozást. (lásd Ministry, 1993. október, 10–15. o.)
Ellen G. White értékelte azt, hogy Jones és Waggoner hangsúlyt fektetett Jézus Krisztus istenségére. (lásd Testimonies to Ministers, 92. o.) Jones pedig kétségtelenül közel állt ahhoz, hogy Szentháromságra vonatkozó kijelentést tegyen, amikor 1899-ben ezt írta: „Isten egy. Jézus Krisztus egy. A Szentlélek egy. Ezek hárman is egyek: nincs köztük nézeteltérés, sem megoszlás.” (Review and Herald, 1899. január 10., 24. o.) Mégis Ellen G. White lesz az, aki 1888 és 1950 között világos irányt ad az adventista gondolkodás megváltozására a Szentháromságot érintõ témákban.
Noha soha nem használta a Szentháromság kifejezést, White asszony mégis azt állította, hogy „a mennyei hármasnak három élő személye van… az Atya, a Fiú és a Szentlélek”. (Evangelism, 615. o.) 1901-ben pedig ezt írta: „az örök mennyei méltóságok: Isten és Krisztus, valamint a Szentlélek”. (uo., 616. o.) A Szentlélekre is ismételten úgy hivatkozott, mint „az istenség harmadik” személyére. (pl. uo., 617. o.; The Desire of Ages, 991. o.)
Krisztussal kapcsolatos nézetében pedig igencsak meghaladta Uriah Smith, Ellet J. Waggoner és a korai adventisták félig-meddig ariánus elképzeléseit, amikor Jézust nem pusztán úgy írta le, mint aki „egyenlő Istennel”, hanem mint aki „előbb létező, önmagában létező Isten Fia”. (Evangelism, 615. o.; vö. The Desire of Ages, 469–470. o.) Az adventisták többsége számára talán a Jézus életéről szóló könyvben található kijelentése volt a legvitatottabb és legmeglepőbb: „Krisztusban van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet”. (uo., 530. o.)
Ez az erőteljes kijelentés sokakat váratlanul ért. Ilyen volt a fiatal igehirdető is: M. L. Andreasen. Meggyőződött arról, hogy Ellen G. White nem írhatta ezt a mondatot, és minden bizonnyal ez a szerkesztők és a segédek módosítása. Ebből adódóan elkérte a könyv kéziratát. Ellen G. White örömest biztosított számára hozzáférést az eredeti dokumentumhoz. Andreasen később így emlékezett vissza az esetre: „Feljegyeztem jó néhány idézetet, amelyet ellenőrizni akartam, hogy benne vannak-e a kéziratában. Emlékszem, mennyire elképedtünk, amikor a The Desire of Ages először megjelent, mivel voltak benne olyan dolgok, amelyeket hihetetlennek tartottunk, például a Szentháromság tana, amelyet akkoriban az adventisták nem fogadtak el.”
Több hónapon át Kaliforniában maradt, és így elég ideje volt gyanúját ellenőrizni. Különösen az a kijelentés érdekelte a Jézus életéből, „amely egy időben igen nagy aggodalmat okozott teológiailag a felekezetnek: »Krisztusban van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet«. Ez a kijelentés lehet, hogy nem tűnik különösen forradalminak számotokra – mondta 1948-ban a hallgatóságának –, de akkoriban nekünk az volt. Alig tudtuk elhinni, hogy ilyet papírra vetett… Biztos voltam benne, hogy ¬White testvérnő sosem írhatta azt a szakaszt. De most megtaláltam a kéziratában pont úgy, ahogy kiadásra került.” (Milian L. Andreasen, Manuscript, 1948. november 30.)
Ellen G. White rendíthetetlen volt a Szentlélek személyiségével kapcsolatosan is. Meglátása szerint ő is „isteni személy”, „épp annyira személy, mint amennyire Isten is az”. (Evangelism, 617, 616. o.) Számára a Szentlélek „az istenség harmadik személye” volt. (The Desire of Ages, 671. o.)
White asszony a fenti kijelentéseivel a Szentháromságról, Krisztus istenségéről és a Szentlélek személyiségéről új irányba terelte az adventizmust. Kijelentései végül Biblia-tanulmányozásra késztették a többi adventistát e témában. Azonban látni fogjuk a következő fejezetben, hogy ez a tanulmány több évtizedig is eltartott. A hagyományos nézetek nehezen halnak el az adventista teológiában. Ami azt illeti, még most sem vesztek ki egészen. A XXI. századba lépve az adventizmus némely körében egy fölöttébb nem adventista feltételezésre alapozva – tudniillik, hogy az egyház legkorábbi hagyományai mindig a legjobbak – újra felütötték fejüket a Szentháromság-ellenes gondolatok.

Keresőszó:


Keresés helye:


Sipos Lajos, Fekete István
Béke Veled...-temetési énekek


1500 Ft
Dr. Szigeti Jenő
Tihamér mesék


600 Ft
REK
Csendesnapok 2007


2500 Ft
Doug Batchelor
A legfőbb forrás


200 Ft
Dr. Tim Amott
Dr. Tim Arnott eü. elõadásai Újpesten


600 Ft
Dr. Szigeti Jenő
A Biblia az irodalomtörténet mérlegén


2000 Ft
Copyright 2007 © Felfedezések Alapítvány
Powered by Rendes