home   a kosár üres
Bejelentkezés   |   Jelszóemlékeztető   |   Regisztráció
  Főoldal     Vásárlás     E-könyvek     Rólunk

A negyedik minneapolisi találkozóból származó, nagy teológiai vonzatokkal bíró téma a Krisztus emberi természetével kapcsolatos vizsgálódás volt, ami két elkülönülő irányba haladt.
Jones, Waggoner és Prescott az 1890-es évek közepére már viszonylagosan kifejtették a fenti vizsgálódás egyik irányát. 1895-re megfogalmazták azt az elképzelést, amely szerint Krisztus hasonló Ádám bármely más gyermekéhez – a bűnre való hajlammal együtt –, majd beleépítették a hit általi megigazulásról szóló tanukba. Azonban úgy tűnik, hogy e teológiai nézetnek nagyon kis szerepe volt Minneapolisban. White asszony a későbbiekben dicsérettel méltatta Jonest és Waggonert, amiért felmagasztalták Jézus „isteni személyét” (Testimonies to Ministers, 92. o.), de egyszer sem illeti hasonló elismeréssel a Krisztus emberi természetéről vallott tanításukat. A négykötetes minneapolisi dokumentumgyűjtemény (Materials, 1888. [1888-as anyagok]) is azt mutatja, hogy Ellen G. White alig nyilatkozott a témáról a minneapolisi és az azt követő értekezéseiben. De az 1888-as ülésszak többi résztvevőjétől sem találunk túl sok említést Krisztus természetével kapcsolatban a konferenciáról megmaradt feljegyzéseikben.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a téma fel sem merült volna a konferencia alatt. Elvégre Waggoner Gospel in the Book of Galatians [Evangélium a Galátziabeliekhez írt levélben] című könyvében, amely közkézen forgott az ülésszak alatt, legalább egy kijelentés kapcsolódott a témához. A könyvrészletben azt állította a szerző, hogy Krisztus „hasonlósága” a testvéreihez ugyanazt jelentette, mint hasonlóvá lenni a bűnös testhez. Waggoner azzal érvelt, hogy a Megváltó „bűntelen élete nem jelentett volna semmilyen bátorítást számunkra”, ha nem lett volna „mindenekben hasonlóvá a testvérekhez”. (61. o.)
Szokásához híven Jones elég egyértelműen tárta nézeteit a küldöttek elé. Azt állította, hogy „Krisztus természete pontosan a mi természetünk”. „Jézus emberi természetében egy parányi különbség sincs köztetek és őközte. Krisztus nem úgy jött el, mint az első Ádám, hanem abban az állapotban, amelybe Ádám a leszármazottait sodorta, mire ő eljött.” (General Conference Bulletin, 1895, 231, 233, 435. o.)
Jones szerint „nincs bennünk egyetlen olyan hajlam se a bűnre, amely ne lett volna meg Ádámban, amikor kilépett a kertből”. Krisztus a testté létekor magára öltötte a testünket „ugyanazokkal a bűnre való hajlamokkal, amelyekkel ti és én rendelkezünk… Mindazok a bűnre való hajlamok, amelyek az emberi testben vannak, megvoltak az ő emberi testében is”, de „egyiket sem hagyta érvényesülni. Ő mindegyik felett győzedelmeskedett”. (uo., 266–267. o.)
Jones szerint tehát Jézus pont úgy jött a világra, mint minden más gyermek – bűnre való hajlamokkal. Ugyanakkor Krisztus bűn nélküli életet élt. Ami azt jelenti, Jézus megmutatta a világmindenségnek, hogy az egyén emberi testben győzhet a bűn felett. Ilyen értelemben Jézus minden keresztény példája. Jones szavaival, „Jézusban, aki emberi testben volt, Isten az egész világmindenség előtt bemutatta, hogy birtokba tudja venni úgy a bűnös testet, hogy abban a bűn megnyilatkozása helyett az Atya jelenléte, hatalma és dicsősége mutatkozzon meg. Ahhoz pedig, hogy a Fiú ezt bárkiben véghezvigye, ő nem kér mást, csak azt, hogy az ember az Úré legyen, ahogy az Úr Jézus is az volt.” (uo., 303. o.)
Egyszóval 1905-ben Jones arra mutatott rá, hogy Jézus, azzal hogy legyőzte a bűnt az emberi testben, „megszentelt utat” nyitott meg minden követője előtt, hogy ugyanezt tegye. Mindenki elérheti a „jellem tökéletességét… emberi testben, még ebben a világban” (Consecrated Way, 84. o.) a Szentléleknek az egyénben való lakozása által. Jones 1897-ben kijelentette, hogy az ilyen élet tenné Isten népét látványosságává a világegyetemnek. Az életük hirdetné azt, hogy „itt vannak, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét”. (General Conference Bulletin, 1897, 279. o.)
Az 1895-ös generálkonferenciai ülésszakon nem minden küldött értett egyet Jones-szal abban, hogy Krisztus mindenben hasonló volt az elbukott emberiséghez. Azzal az Ellen White-kijelentéssel szembesítették, mely szerint Krisztus „testvérünk gyarlóságunkban, de nem rendelkezik hasonló szenvedélyekkel”. (Testimonies for the Church vol. 2., 202. o.) Jones kurtán kikerülte volna az idézetet, ám a következő igehirdetésében kénytelen volt részletesen foglalkozni vele. Úgy próbálta feloldani a kérdést, hogy különbséget tett Krisztus teste és elméje, gondolatai között. „Ami Jézust illeti, mint aki nem rendelkezik hozzánk hasonló szenvedélyekkel”, Jones azt állította, hogy „a Szentírásban [Krisztus] véges-végig hozzánk hasonló, és velünk van test szerint… Ne menjünk azonban túl messzire. [A Megváltó] a bűnös test hasonlóságában jött a világra, de nem a bűnös gondolat hasonlóságában. Ne akarjuk abba belerángatni. Teste a mi testünk volt, de értelme a »Jézus Krisztus értelme«… Mert ha a mi gondolkodásmódunk szerint jött volna közénk, vajon mi módon szólíthatna fel bennünket az ige, hogy »az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt«? Elvégre akkor ugyanazzal az értelemmel bírnánk mi is. De milyen a mi gondolkodásunk? Bizony, bűntől megromlott gondolkodás.” (General Conference Bulletin, 1895, 312, 327. o.)
Nagyon érdekes Jones érvelése, főképpen azért, mert pont a teológiáját alátámasztó feltevést mossa alá. Kénytelen volt beismerni, hogy Jézusban megvolt „pontosan a mi természetünk”, de csak testi vonatkozásaiban. Megváltónknak nem voltak hozzánk hasonló indulatai, mert nem rendelkezett Ádám elbukott értelmével. Jones végül mégiscsak azt bizonyította, hogy „parányi” különbségnél több volt Krisztus és a többi emberi lény között. Vagyis abszolút az ellenkezőjét bizonyította annak, amit eredetileg akart.
A Krisztus emberi természetével kapcsolatos vizsgálódás másik irányát Ellen G. White határozta meg az 1890-es években és a XX. század elején. Álláspontjának voltak fontos hasonlóságai és jelentős teológiai eltérései is Jones, Waggoner és Prescott nézeteitől.
A hasonlóság abban volt, hogy Ellen G. White is állította, Krisztus „magára vette bűnös természetünket”; „felvette a bukott, szenvedő emberi természetet, amelyet a bűn bemocskolt és lealacsonyított”; magára öltötte a „bukott emberi természetet”. (Review and Herald, 1896. december 15., 789. o.; 1896. szeptember 29., 613. o.; 1900. december 20., 492. o.)
Így semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy Ellen G. White egyetértett az 1888-as reformerekkel abban, hogy Krisztus a testtélételkor magára vállalta az elbukott, bűnös emberi természetet. Ugyanakkor homlokegyenest ellenkezett azzal a teológiai meglátásukkal, mely szerint Krisztus pontosan olyan volt, mint Ádám bármely gyermeke, és „parányi különbség” sem lett volna Jézus és közöttünk. Ellen G. White biztosan állította, hogy kézzelfogható különbség van köztünk. 1898-ban például ezt írta: „Helytelen úgy vélekednünk, mint ahogy sokan [többek között Jones, Waggoner és Prescott] teszik, hogy Krisztus olyan volt, mint minden gyermek… A jóra való hajlama mindenkor elégtételt jelentett szüleinek… [Jézus] példája volt mindannak, amire minden gyereknek igyekeznie kell… Senki, aki látta az élénkségtől ragyogó gyermeki arcát, nem mondta volna, hogy Krisztus pont olyan, mint a többi gyerek.” (The Youth’s Instructor, 1898. szeptember 8., 704–705. o.)
Ellen G. White még annak is hangot adott, hogy szerinte miben különböztek a korabeliek Krisztustól. Rámutatott arra, hogy nekik nincs „veleszületett készségük” „Isten szolgálatára”, és inkább a „rosszra hajlanak”. (Counsels to Parents, Teachers, and Students, 20. o.; Education, 29. o.) Krisztus azonban, mint azt már említettük, rendelkezett „jóra való hajlammal”. Így ő nem bírt azokkal a bűnös hajlamokkal, amelyek részét alkotják Ádám gyermekei örökségének.
Ellen G. White időnként igen szókimondó volt, amikor Krisztus és a köztünk lévő különbségről esett szó. 1890-ben például azt írta, hogy Jézus „nem az angyalok természetét vette magára, hanem az emberiségét, amely tökéletesen azonos saját természetünkkel, kivéve hogy nem foltozta be azt a bűn… Végtelen természete tiszta és szeplőtlen volt… Nem engedhetjük meg magunknak, hogy közönségesekké és földiekké legyünk, ha elferdült gondolatainkban azt képzeljük, hogy Jézus Krisztus fogékonysága Sátán kísértéseire lealacsonyította volna az embe-riséget, vagy hogy ugyanolyan bűnös és romlott emberi hajlamokkal bírt volna, mint teremtményei… Ő magára vette természetünket, amely ugyan bukott volt, de nem romlott.” (Manuscript, 1890, 57. o.)
White asszony legrészletesebb kifejtése a Krisztus és a többi ember közti különbség témájában 1896-ban jelent meg. „Legyél nagyon óvatos”, írta W. L. H. Bakernek, hogyan időzöl Krisztus emberi természetén. Ne úgy állítsd be őt a hallgatóságod előtt, mint akinek bűnre való hajlamai voltak. Ő a második Ádám. Az első Ádámot tisztának, bűntelen lénynek teremtette Isten, akin nem volt a bűn egyetlen foltja sem; Isten képére és hasonlatosságára teremtetett… A bűn miatt [Ádám] utódai az engedetlenség veleszületett hajlamával jönnek a világra. Jézus Krisztus azonban Isten egyszülött fia volt. Magára vette az emberi természetet, és mindabban megkísértetett, amiben az emberi természet kísértésnek eshet alá. Vétkezhetett volna, elbukhatott volna – de egy pillanatig sem volt benne bűnös hajlam. A pusztában kísértések ostromolták, mint ahogy Ádámot is az Édenben.
Baker testvér, kerülj minden olyan kérdést Krisztus emberi természetével kapcsolatban, ami félreérthető lehet… Amikor Jézus ember létéről van szó, nagyon vigyázz minden kijelentésedre, nehogy szavaidnak többet tulajdonítsanak, mint amit mondani akartál, és ezáltal elveszítsd vagy elhomályosítsd Krisztusnak az istenivel egyesült emberségének tiszta tanítását. Születése Isten csodája volt.” Ezek után White asszony beidézte Lukács 1:31–35. versét, ahol Jézus Krisztus „szentnek neveztetik”, akinek Atyja maga az Isten.
Erre az igeszakaszra hivatkozva Ellen G. White a következőket írta: „Ezek a szavak egy emberi lényre sem vonatkoznak, csak a végtelen Isten Fiára. Soha semmiképpen ne gyakoroljunk olyan benyomást az emberekre, hogy Krisztusban jelen volt a romlás foltja vagy akár csak a hajlama, vagy hogy bármilyen módon hajlott volna a romlottságra. Minden ponton megkísértetett, mint ahogy az ember is megkísértetik, de mégis szentnek nevezik… Krisztus testtéléte mindig is rejtély volt és az is marad. A kinyilatkoztatott dolgok a mieink és a gyermekeinké, de minden ember óvakodjon attól, hogy Krisztust mindenestől emberré tegye, mint amilyenek mi magunk is vagyunk; mert az nem lehet…
Úgy látom, hogy veszélyes a végtelen Isten Fia emberi természetével kapcsolatos témákat megközelíteni…
Sok olyan kérdéssel foglalkozunk, amelyek elengedhetetlenek hitünk tökéletesítéséhez.” (Ellen G. White levele Baker testvéreknek, 1896. február 9.)
A fenti idézetből nyilvánvaló, hogy Ellen G. White-nak kiterjedt nézete volt Krisztus emberi természetéről. Egyrészt azt állította, hogy Jézusnak bűnös természete volt, másfelől azonban újra és újra hangsúlyozta, hogy különbözött a többiektől, amennyiben neki nem volt hajlama a bűnre.
Talán akkor látjuk át a legjobban, hogy mit értett Ellen ¬White a hajlamon, ha megvizsgáljuk, hogyan alkalmazták e kifejezést azok a szerzők, akiknek írásait White használta a testté­létellel kapcsolatos anyagának összeállításakor. Henry Melvill volt az egyik kedvelt szerzője. Számos művében találunk utalást arra, hogy több ponton is egyetértett vele. Az Ellen G. White Hagyatéki Intézetben van egy kijegyzett példány Melvill prédiká­cióiból, [Sermons by Henry Melvill, B. D.] amelyet az Intézet munkatársa, Tim ¬Poirier készített Ellen G. White Melvill-alkalmazásáról. -Poirier szerint Melvill prédikációja, a „The Humiliation of the Man Christ Jesus” [Az ember Jézus Krisztus megaláztatása] különösen nagy segítséget jelent Ellen G. White látszólag ellentmondásos kijelentéseinek megértésében, amelyeket Krisztus emberségéről tett. Melvill szerint a bűnesetnek két alapvető következménye volt: (1) az „ártatlan gyarlóság” vagy gyengeség, illetve (2) a „bűnös hajlam”. Poirier azt írja, hogy Melvill az „ártatlan gyarlóságon” az éhséget, a fájdalmat, a gyengeséget, a bánkódást és a halált érti. „A bűnösségnek vannak olyan következményei, amelyek teljesen bűntelenek. A bűn által van a fájdalom, de a fájdalom ¬önmagában még nem bűn.” A „bűnös hajlam”… Melvill szerint a bűn elkövetésére való készség vagy hajlamosság. Érvelésének összegzésében azt állította, hogy a bűneset előtt Ádámnak nem voltak se „ártatlan gyarlóságai”, se „bűnös hajlamai”, amelyek nekünk már velünkszületett osztályrészünk. Krisztus ezek közül csak az elsőt vette magára, a másodikat nem. (Ministry, 1989. december, 7–8. o.)
Más szavakkal Melvill szerint a testté lett Krisztus nem volt olyan, mint a bűneset előtti Ádám, sem olyan, mint a bűneset utáni emberiség. Úgy tűnik, Ellen G. White is ezen az állásponton volt. Ami azt illeti, Melvill magyarázata belesimul Ellen G. White-nak abba a kijelentésébe, amely annyi fejtörést okozott Jones-nak az 1895-ös generálkonferenciai ülésszakon: Krisztus „testvérünk gyarlóságunkban [Melvill szerint az »ártatlan gyarlóságunkban«], de nem rendelkezik hasonló szenvedélyekkel [¬vagyis a Melvill szerinti »bűnös hajlamokkal«]”. (Testimonies for the Church vol. 2., 202. o.)
Korábban már megfigyelhettük, hogy Jones maga is fel akarta oldani Ellen G. White fenti kijelentését, ám közben feladta saját kulcsjelentőségű állítását, mely szerint „parányi különbség” sincs Jézus Krisztus és a többi ember között. Azonban úgy tűnik, hogy sem Jones-ban, sem kollegáiban nem tudatosult a magyarázat jelentősége. Éppen ezért továbbra is hirdették az utolsó napok felfogásában épült sajátos teológiai elképzelésüket Krisztus emberi természetéről. Ezért írhatta Waggoner 1901-ben, hogy „mielőtt eljön a vég, Krisztus eljövetelének idején lesz egy nép, amely a világ népességéhez viszonyítva talán csekélynek számít, ám mégis elég nagy lesz ahhoz, hogy a világon mindenütt ismert legyen, és amelyben úgy lesz nyilvánvalóvá »az Isten teljessége«, mint ahogy az a názáreti Jézusban volt. Isten bemutatja a világnak, hogy amit a názáreti Jézussal tett, mindazt véghezviheti azokkal, akik átadják magukat neki”. (Everlasting Covenant, 366. o.)
Ellen G. White Jones-szal, Waggonerrel és Prescott-tal együtt hitte, hogy „Krisztus a mi példaképünk” és hogy ő „tökéletes, szent példaként adatott a követésre”. Másrészt viszont, a többiek teológiájától eltérően, Ellen G. White azt is hozzátette, hogy „mi soha nem lehetünk egyenlők a példaképpel; de utánozhatjuk és megközelíthetjük saját képességünk szerint. (Review and Herald, 1895. február 5., 81. o. – kiemelés a szerző által)
Az 1890-es években megfogalmazott két értekezés Krisztus emberi természetéről, valamint azoknak a megváltásra tett jelentősége továbbjutott a XX. századi adventizmusba. M. L. Andreasen az 1930-as és az 1940-es években továbbfejleszti a Jones–Waggoner–Prescott-irányzatot a bűnös hajlamú krisztológiával. A másik irányzat az adventista teológia felszíne alatt létezett egészen az 1950-es évek közepéig. Akkoriban fedezték fel a Baker-levelet, és ennek nyomán kezdték el kutatni Ellen G. White-nak az e témához kapcsolódó elszórt kijelentéseit a maguk teljeségében.
Időközben az 1890-es évektől egészen az 1950-es évek közepéig az adventizmusnak az volt az álláspontja, hogy a testté lett Krisztus mindazokkal a bűnös hajlamokkal rendelkezett, mint Ádám többi gyermeke. A minneapolisi találkozót követő évtizedben kialakuló egyházi álláspont Krisztus emberi természetéről, valamint annak teológiai vonzatai majd csak az 1950-es évek végén válnak komoly vita tárgyává. Akkor azonban, mint ahogy azt a hetedik fejezetben látni fogjuk, a felekezet történelmének egyik leghevesebben vitatott kérdése lesz.

Keresőszó:


Keresés helye:


Faragó József
Mi Atyánk


600 Ft
Dr. Szigeti Jenő
A Biblia az irodalomtörténet mérlegén


2000 Ft
J.S.Bach
János PAssió


1000 Ft
Dvd Film
A Fegyvertelen Hős


1500 Ft
Szabó László
Gátlás helyett áldás


440 Ft
Nyári István
Jézushoz vezetõ út Ellen G. White


1500 Ft
Copyright 2007 © Felfedezések Alapítvány
Powered by Rendes