home   a kosár üres
Bejelentkezés   |   Jelszóemlékeztető   |   Regisztráció
  Főoldal     Vásárlás     E-könyvek     Rólunk

Az adventisták, akiket az 1920-as években magával ragadott a tekintély körüli harc, az évtized végére egyre inkább a fundamentalista oldalon találták magukat az ihletés kérdésében. A Generálkonferencia elnöke, A. G. Daniells, a felekezet 1919-es Biblia-konferenciáján megjegyezte, hogy mindkét tábor, tudniillik a gondolatihletés és a verbális ihletés „hívei jelen vannak köztünk ezen a konferencián”. (1919 Bible Conference transcript, 1919. augusztus 1., 1–2. o.) Az adventizmus e kérdésben megoszlott véleménnyel lépett az 1920-as évekbe.
Az adventizmuson belül mindig is volt egy csoport, amely a verbális ihletést és a tévedhetetlenséget vallotta. W. C. White 1928-ban azt állította, hogy W. W. Prescott vezette be a „verbális ihletés” elgondolását az adventizmusba az 1880-as évek végén. „Az, hogy a Battle Creek College hallgatói és sokan mások, köztük Haskell presbiter is, elfogadták ezt a nézetet – írta White –, véget nem érő és egyre gyarapodó kérdéseket és kuszaságokat hozott a műbe.” (Selected Messages vol. 3., 454. o.) White valószínűleg tévedett azzal kapcsolatban, hogy mikortól jelent meg a verbalizmus az adventizmusban, hiszen a nézetet egyesek már a mozgalom kezdete óta vallották. Azonban a kérdés 1920-as problematikus méreteit illetően igaza volt. Tény az is, hogy egyes adventista vezetők az 1920-as évek elején szilárdan hittek a verbális ihletésben és a tévedhetetlenségben. C. P. Bollman ezért mondhatta 1919-ben, hogy a Biblia „tévedhetetlenül adatott”, L. A. Smith pedig helyeslően megállapíthatta 1920-ban, hogy az akkoriban megtartott fundamentalista konferencia megerősítette a verbális ihletésbe vetett hitet. (Review and Herald, 1919. július 3., 6. o.; 1920. július 15., 20. o.) Az évtized elején sok adventista a tévedhetetlenségbe és a verbális ihletésbe vetett hitét Ellen G. White írásaira is alkalmazta.
Ugyanakkor látnunk kell, hogy nem minden vezető személy viszonyult az ihletéshez ilyen fundamentalista szemlélettel. Néhány kiemelkedő személyiség sokkal mérsékeltebb állásponton állt. Érdekes módon Ellen G. White ez utóbbi csoportba tartozott. 1886-ban ezt írta: „A Bibliát ihletett emberek írták, ám ez nem a gondolatok és kifejezések Isten által sugallt módja… A Biblia írói az örökkévaló írnokai voltak, nem pedig az írótollai… A Bibliának nem a szavai ihletettek, hanem az emberek. Az ihletés nem az ember szavaira és kifejezéseire hat, hanem magára a személyre, akit a Szentlélek hatására gondolatok hatnak át. A szavak azonban magukon viselik az egyén lenyomatát. Az isteni elme diffúzión megy át. A mennyei gondolat és akarat egyesül az emberi gondolattal és akarattal; így lesz az ember kijelentése Isten szava.” (Selected Messages vol. 1., 21. o.)
Saját tapasztalatát így fogalmazza meg: „Noha épp annyira függök az Úr Lelkétől nézeteim leírásakor, mint amennyire látomásaim befogadásakor, a szavak, amelyekkel leírom, amit láttam, saját szavaim; kivéve, ha egy angyal hozzám intézett szaváról van szó, de ez utóbbiakat mindenkor idézőjelbe helyezem.” (Review and Herald, 1867. október 8., 260. o.)
A verbális ihletéssel szemben kifejtett gondolati ihletés nézetét fogadta el hivatalosan a felekezet az 1883-as generálkonferenciai ülésszakon. „Hisszük”, áll a határozat egy részében, „hogy a fény, amelyet Isten ad a szolgáinak, az elme megvilágosítása által van, és így gondolatokat ajándékoz, mindez (eltekintve az igen ritka esetektől) nem szavakban fejeződik ki, amelyek által a gondolatokat megfogalmazzák.” (uo., 1883. november 27., 741. o.)
Ellen G. White azonban nemcsak a verbális ihletést vetette el, hanem a tévedhetetlenséget is. Így örömmel vette az adatszerű hibák javítását a The Great Controversy [A nagy küzdelem] 1911-es átdolgozott kiadásában, amely azonban nagy zűrzavart okozott a verbális ihletést hívők adventista csoportjában. Végtére is, hogyan tud valaki „helyesbíteni” és „átdolgozni” egy szó szerint ihletett írást? A nagy küzdelem átdolgozott kiadását követően William C. White kénytelen volt megírni S. N. Haskellnek, hogy anyja „sosem vágyott arra, hogy a testvérek úgy kezeljék” az írásait, mint „tekintélyt a történelemben… Úgy vélem, Haskell testvér, hogy veszélyes anya írásait úgy csorbítani, hogy többet tulajdonítunk nekik, mint amennyit ő vagy akár apa valaha is tulajdonított, vagy amennyit akár Andrews, Waggoner vagy Smith presbiterek tulajdonítottak nekik. Következetlenek vagyunk, ha verbális ihletést adunk nekik, amikor anya sohasem állította azt. És bizonyosra veszem, hogy nagy hibát követünk el, ha… történelmi viták eldöntésében anya könyveit használjuk tekintélynek, holott ő maga nem akarja, hogy írásait így használjuk.” (W. C. White, S. N. Haskellnak, 1912. október 31.) A levél egyik másolatához Ellen G. White még hozzáfűzte, hogy „helyeslem a megfogalmazott észrevételeket”, majd aláírta a nevét.
1919-re Daniells és Prescott ugyanabban a megvilágításban látta az ihletés kérdését, mint White-ék 1883-ban. A Generálkonferencia elnöke többször is kijelentette az 1919-es Biblia-konferencia alkalmával, hogy nem fogadja el sem a Szentírás, sem ¬Ellen G. White írásainak verbális ihletését és tévedhetetlenségét. A tévedhetetlenség elleni álláspontját azzal szemléltette, hogy „Sámuel könyvében az áll, hogy valaki nyolcszáz embert döfött le, majd ugyanezt az eseményt a Krónikák könyve úgy rögzíti, hogy háromszáz embert szúrt le.” (1919 Bible Conference transcript, 1919. július 30., 36. o.) Egy másik résztvevő úgy érvelt a tévedhetetlenség és a verbális ihletés ellen Ellen G. White írásaiban, hogy beidézte A nagy küzdelem 1888-as kiadásából az 1780. május 19-ét leíró sötét napot, mint amelyen nem volt felhő az égen, majd ugyanerre az eseményre vonatkozó részt az 1911-es kiadásból, ahol az állt, hogy „mindenütt felhők gyülekeztek”. (uo., 1919. július 17., 58. o.; 1919. július 10., 58–60. o.)
Prescott, akit A nagy küzdelem átdolgozásán való munkálkodása megtérített az ihletés merev nézetéből, rámutatott arra, hogy Ellen G. White ihletésének lényege a nagyobb tárgyakban áll és nem a tényszerű részletekben. „Például”, mondta az 1919-es Biblia-konferencia résztvevőinek, „A nagy küzdelem átdolgozása előtt nem voltam igaz hitű bizonyos ponton, ám az átdolgozás után tökéletesen hithű lettem”. (uo., 1919. augusztus 1., 25. o.) Daniells megjegyezte, hogy a verbális ihletésről vallott nézete akkor változott meg, amikor látta, hogy Ellen G. White a Jézus élete egyes fejezeteit „újra és újra átírta”. „Senkinek sem használ – állította –, hogy a Bizonyságtételek verbális ihletettségéről beszéljünk, mert aki látta, hogyan készültek, nem fogja ezt állítani, és jobb lenne, ha elvetnénk [a szó szerinti ihletés gondolatát]”. (uo., 15, 8. o.) Ugyanakkor némelyeknek, mint a Review and Herald szerkesztőjének, F. M. Wilcoxnak is az 1920-as évek során ellenkező irányba változott az állásfoglalása. Ezért olvashatjuk tőle 1919-ben, hogy „sosem hittem a Bizonyságtételek verbális ihletettségében”, majd 1928-ban, hogy hiszi a „Biblia verbális ihletettségét”, valamint Ellen G. White írásaiét. (uo., 3. o.)
Nem véletlen, hogy az Ellen G. White-hoz legközelebb álló adventista vezetők tagadták mind a Biblia, mind az õ írásainak tévedhetetlenségét és verbális ihletettségét. Az 1920-as évek kezde-tén az Adventista Egyház legfőbb vezetőinek többsége rugalmas nézetet vallott az ihletésről. Azonban ahogy ezek a vezetők kiestek a cselekmények középpontjából, új nemzedék került előtérbe, akiknek nem volt közeli kapcsolata Ellen White-tal. Ezen túlmenően a fiatal vezetők nézetét nagyban befolyásolták az 1920-as évek konfliktusai.
Az 1920-as évek végére az adventizmus kibillent az 1883-ban megszavazott és az Ellen G. White és a hozzá közel állók által vallott ihletettség álláspontjából. Az 1920-as évek eseményei, amelyek nagyrészt az ihletés kérdéskörének hitelveihez kapcsolódtak, Daniells-t, Prscottot, W. C. White-ot és még többeket jellemezte, akik mérsékelt nézetet vallottak az ihletés kérdésében. Eközben az egyház odáig jutott, hogy egy reakciós és félelemből táplált hangulatban kiadott egy a Generálkonferencia által szponzorált tankönyvet az adventista iskolák számára, amelyben nyilvánosan tagadta Ellen G. White mérsékelt álláspontját és a tévedhetetlenséget, valamint a minden egyes szó verbális ihletettségét szorgalmazta. 1926-ban B. L. House azt állította, hogy „a Szentírás szavainak kiválasztását az eredeti nyelvben a Szentlélek bírálta felül”. Majd azt állította, hogy a történelmi anyagok kiválasztásában is tévedhetetlen vezetés tapasztalható. (Analytical Studies in Bible Doctrines, 1922, 66. o.)
Az adventista teológia az 1920-as évek utáni évtizedekben uraló merev szemléletének másik példája a Ministry [Szolgálat] folyóirat „Értékes idézet” rovatában olvasható. A következő megjegyzést idézi nyilvánvaló helyesléssel: A Biblia „a megváltás útjára vonatkozó isteni felvilágosítás könyve, amelynek a Szentlélek ihletésére írt dokumentumaiban nincs hiba vagy tévedés. Nem csak hogy minden tanítása igaz, de a történelmi adatokban sincs tévedés, sem más pontjában az isteni emberismeretnek… Még a geológia, kozmológia, asztronómia és biológia terén elejtett megjegyzések is mind igazak.” (1931. június, 20–21. o.)
Noha az ihletés tévedhetetlen, verbális nézete és általános viszonyulása e tárgyhoz az adventisták többsége részéről egészen az 1970-es évekig megfigyelhetõ, érdekes megjegyezni, hogy az adventizmus 1931-es hitelvi nyilatkozatában az egyház „hivatalos” nézete sokkal mérsékeltebb. Ezt olvassuk benne: „Az Ó- és Újszövetség szent iratai Isten ihletése által adattak, magukba foglalják a menny akaratának elégséges kinyilatkoztatását az ember felé, és ez a hit és gyakorlat egyedüli és tévedhetetlen mércéje.” Ebben a nyilatkozatban nem találunk említést a tévedhetetlenségről és a verbális sugallatról, noha az elsődleges szerző (F. M. Wilcox) szilárdan hitt a Biblia szó szerinti ihletettségében. Ugyanakkor a nyilatkozat kijelenti, hogy a Biblia „a hit és gyakorlat egyedül tévedhetetlen mércéje”. E kijelentés akár egy hasonló Ellen G. White-i gondolat visszhangja is lehet, mely szerint „a Szentírást [Isten] akaratának hiteles, csalhatatlan kinyilatkoztatásának kell elfogadni”. (The Great Controversy, vii.) Ez a „csalatkozhatatlanság” természetesen egészen más, mint az 1920-as években, valamint utána sok adventista által vallott tévedhetetlenség részletezett típusa. Így az ihletés nézetének mérsékelt változata vállvetve létezett a sokkal befolyásosabb verbális nézettel.

Keresőszó:


Keresés helye:


REK
Kik a Hetednapi Adventisták?


300 Ft
Szabó László
Gátlás helyett áldás


440 Ft
Joe Crews
Miért mondta Isten?


200 Ft
J.S.Bach
János PAssió


1000 Ft
Dr. Tim Amott
Dr. Tim Arnott eü. elõadásai Újpesten


600 Ft
Nyári István
Istenes versek Adytól Vörösmartyig


600 Ft
Copyright 2007 © Felfedezések Alapítvány
Powered by Rendes