home   a kosár üres
Bejelentkezés   |   Jelszóemlékeztető   |   Regisztráció
  Főoldal     Vásárlás     E-könyvek     Rólunk

Az 1919-től az 1950-ig tartó évek traumákkal teli időszaka volt az amerikai protestantizmusnak. Olyan időszak, amely az adventizmust az önazonosság kutatásának egy újabb fázisába taszította. Ezúttal a kérdés akörül forgott, hogy „Mi a fundamentalista az adventizmusban?” Ez idő alatt az adventizmus ráébredt arra, hogy nem csak összhangban van a fundamentalizmus számos pontjával, hanem még a fundamentálisoknál is fundamentálisabb, mivel valóban az adventizmus bír minden olyan fundamentummal, mint az adventistákra jellemző: a szombat, a hallottak állapota és Jézus két részből álló mennyei szolgálatának igazsága.
A kor polarizációja a fundamentalizmus irányába lökte az adventizmust az ihletettség kérdésében, noha a felekezet 1883-ban hivatalosan mérsékelt álláspontot szavazott meg. Annak ellenére, hogy az egyház félig-meddig hivatalos állásfoglalása az ihletettség kérdésében az 1931-es hitelvi nyilatkozatában nem említi sem a verbális ihletettséget, sem a tévedhetetlenséget, ezek a tanok mégis mélyen gyökereztek, és nagy népszerűségnek örvendtek az 1919-es és az 1950-es évek között eltelt időszakban. Ami azt illeti, az ihletettség fundamentalista elmélete nagymér-tékben meghatározta az adventisták gondolkodását ebben a kérdésben. Valószínűleg csak Ellen G. White fennmaradó hatása tartotta vissza az adventizmust az ihletettség fundamentalista nézetének teljes mértékű felkarolásától. Tehát ott lappangott az ekörüli feszültség, amely többnyire a felekezet tudatküszöbe alatt létezett.
A bibliai ihletettség kérdése körüli feszültségek mellett ott volt még Ellen G. White kérdése is. Az 1920-as évektől az 1950-es évekig tartó időszakban egyre gyakrabban alkalmazták White írá­saira a tévedhetetlenség és a verbális sugalmazottság fogalmát, ám ennél is aggasztóbb volt a tapasztalatáról és az írásairól alkotott elképzelések széles körű terjesztése, amelyek sosem nyer-tek volna elfogadást Ellen G. White kortársai között. Azok, akik személyesen ismerték őt, és együtt dolgoztak vele, általában nem gondolták azt, hogy White tanácsai egyediek, száz évvel megelőzik korukat, és minden írása közvetlen mennyei kinyilatkoztatás volna. Ellenkezőleg, ezek az elképzelések többnyire az úgynevezett „követői” között terjedtek el már Ellen G. White halála után. G. B. Thomsonnak volt igaza, amikor az 1919-es Biblia-konferencián azt mondta, hogy „ha mindig az igazságot tanítottuk volna” Ellen G. White ihletettségével kapcsolatban, „akkor most nem lennének gondok és botránkozások a felekezetben. Azért van most botránkozás, mert nem az igazságot tanítottuk, és olyan magasságba emeltük a Bizonyságtételeket, ahová szerinte [ti. Ellen G. White szerint] sosem tartoztak. Többet tulajdonítottunk nekik, mint amennyit ő valaha is.” (1919 Bible Conference transcript, 1919. augusztus 1., 12–13. o.) Ha ez volt a helyzet 1919-ben, amikor a vezetők közül még sokan szorosan együttműködtek Ellen G. White-tal, mennyivel inkább ez igaz az 1970-es évekre. Sok vo-natkozásban az adventizmus maga készítette elő a botránkozás talaját.
Az 1920-tól egészen 1950-es évek végéig jelen volt a megváltással kapcsolatos feszültség is. Részben az Andreasen utolsó nemzedék teológiájának felfogását hangsúlyozók és azok között, akik az adventizmusnak más protestánsokkal közös aspektusait hangsúlyozták. Krisztus két részből álló szentélyszolgálata körül is feszültség támadt. E kérdés miatt két kiemelkedő vezető is elhagyta a mozgalmat 1919 és 1950 között, részben ugyanazokra az okokra hivatkozva, mint A. F. Ballenger, amikor a század elején kivált az egyházból. Az egyikük L. R. Conradi, aki több évtizeden át vezette az európai területet. A másik pedig W. W. Fletcher, aki az 1920-as években egy ideig a Dél-Ázsiai Divízió elnökeként szolgált, majd később adminisztrátorként tevékenykedett Ausztráliában.
Ismét felmerül a fenti viták mindegyike az 1950-es időszakot követően is. Minden készen állt arra a robbanásszerű feszültségre, amely a XX. század második felében alakult ki az adventista teológiában.
Abban az időszakban sok adventista tévesen „történelmi adventizmusként” azonosította be az 1920-as évektől az 1950-es évek közepéig tartó időszak jellemzőit. Nem ismerve a felekezet teológiai alakulását, az adventisták többsége 1955 után fel sem tudta fogni, hogy az 1920-as éveket követő teológia, valamint a hozzá vezető módszerek teljesen idegenek lettek volna a felekezet történelme kezdetén élő adventisták számára. Röviden, amiről sokan úgy vélik, hogy „történelmi adventizmus”, voltaképpen későbbi fejlemény. Az adventista önazonosság kérdése rendkívül fontos vita és nézeteltérés tárgya lesz egyrészt a felekezet múltja, másrészt az 1950-es években történt események miatt. Mégpedig azért, mert az ’50-es évek adventizmusát leginkább folytonos teológiai feszültség jellemzi.

Keresőszó:


Keresés helye:


REK
Kik a Hetednapi Adventisták?


300 Ft
Nyári István
Istenes versek Adytól Vörösmartyig


600 Ft
REK
Csendesnapok 2007


2500 Ft
Doug Batchelor