home   a kosár üres
Bejelentkezés   |   Jelszóemlékeztető   |   Regisztráció
  Főoldal     Vásárlás     E-könyvek     Rólunk

Donald G. Barnhouse Are Seventh-day Adventists Christians? [Keresztények-e a hetednapi adventisták?] című cikkével, amely az Eternity [Örökkévalóság] folyóiratban jelent meg 1956 szeptemberében, új válság és teológiai hangolás következett az adventizmusban. L. R. Froom és R. A. Anderson (a Generálkonferencia Lelkész Szövetségének vezetői) látszólagos jóváhagyásával Barnhouse a cikkében nyilvánosan az adventizmus „komolytalan, eszelős töredékének” könyvelte el M. L. Andreasent (az 1930-as évek vezető adventista teológusát) és gondolatrendszerét. Azt sugallta, hogy Andreasen és a hozzá hasonlók „a fundamentális kereszténység minden területén [meglévő] eszelős tekintetű, felelőtlen [emberek].”
Ezzel szemben Barnhouse helyeselte az egyház „józan vezetőségét”, amely kész megfékezni azokat a tagokat, akik „a felekezet felelősségteljes vezetőségétől eltérő nézeteket vallanak”. Barnhouse azzal zárja le a cikkét, hogy „örömmel szolgáltatunk igazságot az őszinte hívők olyan sokszor becsmérelt csoportjának, és gondolatainkban és szívünkben kiragadjuk őket a Jehova tanúi, a mormonok és a keresztény tudósok abszolút eretnek csoportjai közül, hogy elismerjük őket mint megváltott testvéreket és Krisztus testének tagjait”. (Eternity, 1956. szeptember, 6–7, 45. o.)
Az adventizmus ortodoxiájának ilyen példátlan kihirdetése a konzervatív evangéliumi mozgalom legfőbb vezetője részéről egy tizennyolc részes konferenciasorozat következménye volt, ami 1955 tavasza és 1956 nyara között került megrendezésre olyan vezetők részvételével, mint Froom, Anderson és W. E. Read (a Bibliai Kutató Intézet igazgatója), Barnhouse és Walter Martin (amerikai kultuszok szakértője, akit a Zondervan Kiadó bízott meg az adventistákról szóló könyv megírásával). Martin számos adventista kiadványt átolvasott, és több kérdést is összegyűjtött a találkozókra a felekezet hitelveivel kapcsolatban. Kérdései széles körben érintették az adventista teológiát, azonban négy terület különösen megragadta figyelmét: „(1) Krisztus engesztelő munkája nem ért véget a kereszten; (2) a megváltás a kegyelem és a törvény cselekedeteinek eredménye; (3) az Úr Jézus Krisztus teremtett lény, aki nem mindöröktől fogva van; (4) és [Krisztus] részese volt az ember bűnös, bukott természetének a testtélétel során.” (Our Hope, 1956. november, 275. o.)
Úgy tűnik, Froom, Anderson és kollégáik nem voltak egészen őszinték, amikor Martinnak és Barnhouse-nak azt válaszolták, hogy az egyház „túlnyomó többsége sosem hitte ezeket az megkülönböztetõ nézeteket”. (uo., 274. o.) Barnhouse az adventista vezetőktől nyert információ nyomán így fogalmazta meg a felekezetnek Jézus Krisztus emberi természetéről vallott álláspontját: „A közösség többsége mindig is a bűntelen, szent és tökéletes [emberi természetét] hitte, annak ellenére, hogy bizonyos írók tollából ellentétes nézetek kerültek nyomtatásra, amelyek összeférhetetlenek az egyház egészének állásfoglalásával.” Ebben a szövegösszefüggésben beszéltek Froom és kollégái az adventizmus „komolytalan, eszelős töredékéről” és az „eszelős tekintetű, felelőtlen [emberekről]”. (Eternity, 1956. szeptember, 6. o.) A történelmi tanulmányok viszont azt mutatják, hogy pont az ellenkezője az igaz ennek, ami Krisztus emberi természetét illeti, sőt olyan hitelvek tekintetében is, mint a teljes engesztelés és a Megváltó örökkévaló léte.
1957 őszén az adventista vezetőség kiadta a Questions on ¬Doctrine [Hitelvi kérdések] című könyvet, mintegy válaszként a Martin és Barnhouse által felvetett kérdésekre. A kötetet, amelyet nagyrészt Froom és Anderson állított össze, széles körben terjesztették az adventisták között, és több ezer nem adventista klérus és teológia tanár kezébe jutatták el 1970-re. Froom becslése szerint a könyv összforgalma meghaladta a 138.000 példányt.
Egy-két kivétellel a Questions on Doctrine úgy állította be az adventista teológiát, mint ahogy azt a felekezet 1950 előtt kifejezte, azonban vitatott mûvé a csekély számú eltérés megfogalmazása által vált. A könyvre született reakciók idővel különálló mozgalomhoz vezettek az adventizmuson belül.
Martin a Questions on Doctrine-re adott válaszát a Zondervan által 1960-ban kiadott The Truth About Seventh-day Adventism [Az igazság a hetednapi adventizmusról] című könyvében írta meg. Nagy tisztelettel kezelte benne az adventista teológiát, és azzal a következtetéssel fejezte be a könyvét, hogy az adventisták valóban inkább keresztények, mintsem valami kultikus mozgalom. Ugyanakkor rámutatott arra is, hogy mit tekint az adventista teológia hibájának és gyengeségének. Az Adventista Lelkészi Szövetség tizenhat tisztázandó cikkben adott választ -Martin könyvére, ezek először a Ministry folyóiratban jelentek meg, majd később Doctrinal Discussions [Tanbeli fejtegetések] címmel önnálló könyvként is napvilágot láttak. Ezidőtájt a konzervatív protestáns csoportban nem okozott osztatlan örömet se a Questions on Doctrine, se Martin könyve. Norman F. Douty az Another Look at Seventh-day Adventism [A hetednapi adventizmus más szemszögből] című könyvében 1962-ben például azt írta, hogy Martin és Barnhouse túlságosan is nagylelkűek voltak a közösség iránt, mivel az adventizmus eltért a történelmi kereszténység által vallott Isten igei tanításaitól. Ehhez hasonlóan 1961-ben Herbert S. Bird az adventizmust az „evangélium komoly torzításának” látja. (Teology of Seventh-day Adventism, 130. o.)
Martin könyvéhez Barnhouse írta az előszót. Ráérezve a megosztottságra, amelyet a Questions on Docrine okozott az adventisták között, a következőket hangsúlyozta: „csak azokat a hetednapi adventistákat tekinthetjük Krisztus teste tagjainak, akik az Urat ugyanazon az úton követik, mint a vezetőik, akik számunkra az egyház tanbeli állásfoglalását értelmezték”. (7. o.) Ezzel a kijelentéssel Barnhouse arra utalt, hogy egyes adventisták még mindig a kultusz kategóriájába tartoznak.
E csoport vezetője, ahogy ezt feltételezhettük, maga M. L. Andreasen volt, az 1940-es évek adventizmusának legbefolyásosabb teológusa, aki azonban az 1955-ös és az 1956-os evangéliumi párbeszédben „komolytalan, eszelős töredékké” degradálódott. Andreasen a Questions on Doctrine-re és a Ministry-ben 1956 és a 1960-as évek eleje között megjelenő, új teológiai felfogásokat támogató cikksorozatra adott válaszát a Letters to the Churches [Levelek a gyülekezeteknek] című könyvében írta meg. Andreasen szemszögéből a Questions on Doctrine-nel az adventista vezetőség eladta magát az evangéliumi kereszténységnek, és elárulta a történelmi adventizmust.
Kiváltképpen két pont háborította fel Andreasent, amely hangsúlyt kapott a Questions on Doctrine-ben – a kereszten beteljesedésre jutó engesztelés (teológiai kérdése, amely ellentmondani látszott az 1845 óta fontos szerepet játszó adventista hitelvnek, mely szerint az engesztelés 1844 októberében kezdődött el) és hogy Krisztus bűntelen emberi természettel született. E két fogalom által képviselt „új teológia” teljesen aláásta Andreasen elgondolását az utolsó nemzedékről.
A teljes engesztelés kérdése sok szempontból szemantikai módosítást tett szükségessé annak érdekében, hogy a Barnhouse-szal és Martinnal párbeszédben lévő adventista vezetők megoszthassák Krisztus halálának elégségességébe vetett hitüket. Hozzáállásukat igazolni látták Ellen G. White azon kijelentésében, hogy az engesztelés a kereszten történt meg. Így a Questions on Doctrine szerzői egyetérthettek az evangéliumi keresztényekkel, hogy Jézus a kereszten „biztosította” az engesztelő áldozatot, fenntartva emellett, hogy ezt az engesztelést a szentélyben folytatta, immáron „alkalmazva” önnön áldozatának hasznát. (lásd Questions on Doctrine, 341–355. o.) Maga Andreasen is engesztelésként utalt Krisztus kereszthalálára, amikor e kérdést tárgyalta. (Book of Hebrews, 59–60. o.) A vita pillanatnyi hevében azonban nem vette észre a Questions on Doctrine megfogalmazásának árnyalatait. Andreasen szerint a könyv szerzői „nem taníthatják azt, hogy a kereszten való engesztelés végleges, teljes és elégséges volt, és ugyanakkor azt is higgyék, hogy egy másik, szintén végleges engesztelés történt 1844-ben. Ezt képtelenség lenne, és értelmetlenné válna [az engesztelés].” (Letters to the Churches, 24. o.)
Ha az engesztelés körüli vitát a kommunikáció érdekében végrehajtott szemantikai feldolgozásnak tekintjük, ugyanez semmiképpen sem mondható el a Krisztus emberi természetével kapcsolatos témáról. Ellenkezőleg, a Questions on Doctrine tanítása e kérdésben homlokegyenest ellenkezik a század első felében az egyház többsége által képviselt állásponttal. Ez az elmozdulás máig fennálló vitához vezetett.
Andreasen a Letters [Levelek] című könyvében vehemensen kijelentette, hogy „senki sem mondhatja, hogy hisz a Bizonyságtételeknek, és ugyanakkor hisz az új teológia állításának is, mely szerint Krisztus mentes volt az emberi szenvedélyektől. Vagy az egyik, vagy a másik. A közösség választás előtt áll. A Questions on ¬Doctrine tanításának elfogadása szükségszerűen Isten e népnek adott ajándékának (vagyis Ellen G. White írásainak) feladását jelenti… Mélységesen elszomorít, hogy látom az [adventizmus] alappilléreinek megsemmisítését.” (uo., 10, 18. o.)
E kérdésben Andreasen sokkal biztosabb történelmi talajon állt, mint az engesztelés tekintetében. Ugyanis a vezetők még a kiadás előtt megtekinthették Barnhouse az Eternity 1956. szeptemberi számában megjelenő cikkét, amelyben azt állította, hogy az adventisták csupán viszonylag csekély, „komolytalan és eszelős töredéke” hitt korábban Krisztus bűnös természetében. Ráadásul a Questions on Doctrine szerzői a könyv függelékében elfogultan idézték bizonyítékként Ellen G. White-ot az adott kérdésben. Példának okáért a citátumokat bevezető fejlécek sokszor nem tükrözik hűen az idézett írások tartalmát. Így például a 651. ol-dalon azt olvassuk, hogy Krisztus „bűntelen emberi természetet öltött magára”. Ellen G. White viszont pont az ellenkezőjét állította – tudniillik, hogy Jézus „bűnös természetünket vette magá-ra”. (Review and Herald, 1896. december 15. 789. o.)
Andreasen tehát jogosan fejezte ki aggodalmát a Questions on Doctrine-ben található, Krisztus emberi természetét érintő változásokat illetően. Ugyan igaza volt abban, hogy változtatás történt, azonban az megkérdőjelezhető, ahogy a témát feldolgozta. Először is kitûnõ bizonyíték utal arra, hogy Ellen G. White nézete Krisztus bűnös emberi természetéről nem volt azonos Andreasen elgondolásával. White például határozottan állította, hogy Krisztus, a többi gyerektől eltérően, inkább a jóra érzett késztetést, mintsem a bűnre. Így Andreasen teológiája e kérdésben inkább Jones, Waggoner és Prescott nézetével volt összhangban, és nem Ellen G. White felfogásával, ami Krisztus „bűnös” természetének tartalmát és hajlamát illeti (a két álláspont közti különbség elemzését lásd az ötödik fejezetben). A Questions on Doctrine pozitív hozzájárulása a Krisztus természetéről szóló kérdéshez az volt, hogy szerzői végre összegyűjtötték és kiadták Ellen G. White-nak e témában tett kijelentéseit, amelyek eltértek a hagyományos adventista felfogástól. Ugyanakkor sajnálatos, hogy az idézett kijelentések elé félrevezető címsorokat adtak, valamint a gyűjteményből kimaradtak a témához kapcsolódó olyan kijelentései, amelyek ellentmondtak volna a könyv szerzői által megfogalmazott alapállításnak.
Továbbá kérdéses az, ahogy Andreasen kiemeli Jézus Krisztus természetének központi szerepét, „alappillérnek” állítva azt. És noha kétségtelen, hogy e témának Andreasen teológiájában magvas szerepe van, az adventista üzenet alapítói korántsem tekintették alappillérnek. Amikor az 1888-as időszakban hasonló feszültségek robbantak felszínre a „Galatákhoz írt levélben szereplő törvény” kérdése kapcsán, Ellen G. White a következőket írta: „Bizonyítékát adták, nem tudják, mik a régi mérföldkövek… Torz elképzeléseik voltak arról, hogy mik alkották a régi mérföldköveket.” Ellen G. White e kijelentések után rámutatott az 1844 utáni tapasztalatra, amikor az adventisták első ízben ragadták meg a három angyal üzenetének jelentőségét. „Ez utóbbi üzenet egyik mérföldköve Isten temploma volt, amely feltárult a mennyben az Isten igazságát szeretők szeme láttára. A negyedik parancsolat szombatjának világossága erős fényt vetett a törvényt áthágók ösvényére. A gonoszok halandósága régi mérföldkő. Nem jut semmi más eszembe, amit a régi mérföldkövekhez ¬lehetne sorolni. Ez a lárma a régi mérföldkövek megváltoztatásáról puszta képzelgés.” (Manuscript, 1889, 13. o.) Nagy valószínűséggel ugyanezt mondta volna az adventizmus legújabb „mérföldköve”, Krisztus ter-mészete kapcsán is. Írásaiban mindenesetre nem tulajdonít neki ilyen státuszt, noha a Jones–Waggoner–Prescott–Andreasen-táborhoz tartozók közül sokan központi helyre tették azt.
Harmadszor, vitát keltett az is, hogy Andreasen a Krisztus természetéről szóló „új” nézet elleni érveit Ellen G. White írásaira való hivatkozásra alapozta, mondván, hogy az egyén vagy a Questions on Doctrine-t fogadja el, vagy Ellen G. White-ot. Így a Galatákhoz írt levél és a Dániel 8. fejezet „mindennapi” kifejezése körüli vitákhoz hasonlóan az adventizmus immár egy harma-dik vitás kérdésben is Ellen G. White írásai alapján igyekezett dűlőre jutni. Az első két vita ideje alatt Ellen G. White még élt, és arra kérlelte a vitázó feleket, hogy ne így alkalmazzák az írásait. Feltételezhetjük, hogy ez utóbbi hitbeli mérföldkő esetében is ezt tanácsolta volna.
Milian L. Andreasen agresszív egyházellenes fellépése arra késztette a vezetőséget, hogy visszavonja lelkészi megbízatását és az adventista kiadóknál megjelent könyveit. Ez a lépés természetesen oda vezetett, hogy némelyek mártírnak kiáltották ki Andreasent. Az összesküvés-elmélet mellett, mely szerint a Generálkonferencia „eladta magát” az evangéliumi kereszténységnek, ez elegendő okot és eseményt szolgáltatott az adventista disszidenseknek, amire összpontosíthattak és ami köré szerveződhettek.
Andreasen teológiája sokak számára biztosított gyülekezési pontot. Az utolsó nemzedék teológiájában gyökerező perfekcionizmus korántsem maradt hamvában holt elképzelés. Sok laikus tag és a klérus jelentős része is tanította annak ellenére, hogy mások a prédikátori karból, valamint a teológiatanárok és az adminisztrátorok közül is más irányba haladtak e kérdésben. Robert Brinsmead, ausztrál laikus, aki az 1960-as évek elején nemzetközi befolyásra tett szert, különösen nagy hatással hirdette az Andreasen teológiájában fellelhető perfekcionizmus egyik va¬riációját.
A legbefolyásosabb tudós, aki Andreasen teológiája ellen foglalt állást, Edward Heppenstall volt. Heppenstall az egyház hitrendszerének az adventizmuson belüli kereszténység aspektusára összpontosított. Miközben fenntartotta az adventista úttörők tanbeli „alappilléreit”, ellenállt Andreasen történelmi adventizmusának a Krisztus emberi természete és az engesztelés kérdésében. Heppenstall, a Questions on Doctrine érveléséhez hasonlóan, a kereszten való engesztelést hangsúlyozta, amely az engesztelési nap atipikus beteljesedésében folytatódik a mennyei szolgálatban. Ezen kívül hangsúlyt fektetett még az ember erõtelenségére, hogy saját erejéből jót tegyen, a hit általi megigazulásra a megváltási terv egészének fényében, az egyesek által bűntelennek gondolt tökéletesség emberileg elérhetetlen voltára, arra, hogy Jézus nem pont olyan volt, mint a bukott Ádám gyermekei, valamint az új szövetség tapasztalatára.
Heppenstall teológiája kétségtelenül kereszt- és Krisztus-központúbb, evangéliumi formájú teológia volt az Andreasen és követői elgondolásaihoz képest. Ez sehol sem mutatkozott meg jobban, mint a jellem tökéletesedésének felfogásában. Heppen¬stall távolról sem hirdetett bűntelenséget, sem perfekcionizmust – mely szerint a nép el kell, hogy érjen egy olyan szintet, ahol meg tud állni Krisztus nélkül is –, sem más, Andreasen által képviselt tanítást. Heppenstall azt mondta, hogy „a Biblia sehol sem azonosítja bűntelenségnek a tökéletességet, amikor Isten gyermekéről beszél”, és hogy a „kegyelem általi üdvösség annyit jelent, mint megszabadulni attól az ostobaságtól, amely az énünket helyezi a fókuszba [ti. a megváltási terv középpontjába] azzal a hittel, mely szerint el kell érnünk egy bűntelen tökéletességet ¬ahhoz, hogy bizonyosak legyünk az üdvösségben”. (Perfection, 63, 82. o.) A bűn cselekedeteknél mélyebb voltára összpontosítva, azt az emberi természet részének tekintve Heppenstall rámutatott arra, hogy a „bűn nem uralkodik” a keresztény életében, „de megmarad” abban az értelemben, hogy az emberi természet a vele született korlátaival sosem tudja kifogástalanul felfogni Isten teljes akaratát. (uo., 69, 73. o.)
Heppenstall kimutatta a Bibliából, hogy lényegében a tökéletesség lelki érettséget és az Istennel való együttjárást jelenti szeretetben, és nem azonosítható be egyszerűen a bűntelenséggel. Heppenstall Ellen G. White-nak a témával kapcsolatos gondolatait idézve rámutatott a tökéletesség ilyen értelemben vett viszonylagosságára. (uo., 65, 88, 77. o.) Ezzel a végkövetkeztetéssel visszatért a tökéletesség wesleyánus fogalmához, mint ami a dinamikus növekedésben való szeretet. Ez a fogalom állt Ellen G. White e témával kapcsolatos felfogásának középpontjában is. (lásd Christ Object Lessons, 67–69. o.)
Edward Heppenstall az 1950-es évek kezdetétől az 1970-es évek elejéig volt az adventizmus legfőbb teológusa. Gondolatait egyházi folyóiratokban adta közre, de teljes egészében nyugal-mazása után kerültek nyilvánosság elé az Our High Priest [Nagy Főpapunk, 1972], a Salvation Unlimited [Korlátlan üdvösség, 1974] és a The Man Who Is God [Az ember, aki Isten, 1977] könyveiben.
Ám írásainál sokkal nagyobb befolyása volt tanítói pályafutásának. Lelkészek és vallásoktatók egész nemzedékére gyakorolt hatást főiskolai és teológiai előadásai során. Az 1970-es és 1980-as években a Heppenstall által kiemelt témák olyan tanítók előadásaiban leltek visszhangra, mint Hans LaRondelle, Raul Dederen és Morris Venden prédikációiban.
Idővel főképpen Heppenstall egyik pártfogoltja került az egyház látókörébe. Heppenstall az 1950-es évek közepén fedezte fel Desmond Ford tehetségét. Heppenstall és az ausztráliai fiatal-ember korai levelezései mester-tanítvány viszonyra utalnak. Ford azonban bizonyos teológiai kérdésekben idővel túllépett Heppenstallon, és e lépésével mentora nem tudott egyetérteni. Az 1960-as években azonban még vállvetve harcoltak az Andreasen–Brinsmead-féle perfekcionista teológia túlkapásainak és torzításainak vélt jelensége ellen.
Az 1970-es években az adventizmuson belüli feszültség a megváltási terv valódi természetérõl egyre csak fokozódott. Az egyik oldal Krisztus bűnös természetét, a megszentelődést és a tökéle-tességet hangsúlyozta, míg a másik fél a Krisztus és a többi ember közti különbséget, valamint a keresztet és a megigazulást. E vitában különös jelentőséggel bír az 1973-as és 1974-es éves tanácskozás, amelyen a Generálkonferencia elnöke megújulásra és reformációra szólította fel a tagokat, valamint az 1976-os palmdale-i konferencia, ahol a hit általi megigazulás témáját számos szempont alapján vitatták meg.
Ford teológiája is Palmsdale-ben kapott szót, amelyben a hit általi megigazulás fogalmát Ford csak a megigazulásra korlátozta. A konferencia hivatalos beszámolóját úgy fogalmazták meg, hogy mindkét fél sajátjának érezhette a győzelmet. Azonban ha figyelmesen átolvassuk (lásd Review and Herald, 1976. május 27., 4–7. o.), azt látjuk, hogy a küldöttek mindössze jóváhagyták a feszültséget Krisztus emberi természetével kapcsolatban, illetve abban a kérdésben, hogy vajon a hit általi megigazulás kizárólag a megigazulást vagy a megszentelődést is magába foglalja. Abban azonban mindnyájan egyetértettek, hogy az üdvösség egyedül hit által van. A vita folytatódott. Egyesek, mint például Herbert Douglass, a szentélyt és az utolsó nemzedék tökéletességét hangsúlyozták (lásd a Why Jesus Waits című könyvét 1976-ból), míg Ford a megigazulás (vagyis az igazzá nyilvánítás) mellett kardoskodott, mint amiben a hit általi megigazulás teljessége nyilvánul meg. Ezen kívül voltak azok, akik egyensúlyt kerestek a két nézet között. 1979-ben Neal C. Wilson, a Generálkonferencia soron következő elnöke a „hit általi megigazu-lás teológiai kérdéskör árnyalt és vitatott aspektusainak nyilvános tárgyalásait” felfüggesztette. (Adventist Review, 1979. május 24., 4. o.) A téma problematikus aspektusai azonban ezzel nem szűntek meg.
Az 1970-es évek végére Robert Brinsmead az egyik végletből a másikba esett, és átpártolt Ford oldalára a hit általi megigazulás kérdésében. Addigra Brinsmead arra a következtetésre is eljutott, hogy az Újszövetség evangéliuma „összeegyeztethetetlen” a vizsgálati ítélet elméletével. (Judged by the Gospel, 55. o.) Ezzel egyidejűleg elvetette Jézus Krisztus két részbõl álló mennyei szolgálatának adventista felfogását, a második szakasz 1844-es kezdetével együtt.
Hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy Ford is ugyanezekre a következtetésekre jutott. Nézetének nem kis kavarodást okozó bemutatása a Pacific Union College-en 1979 októberében egyértelművé tette, hogy Ford nem csak a megváltás kérdésében tért el egyes adventistáktól, hanem abban is, hogy elutasította az adventista teológia és azonosságtudat alappilléreinek egyikét. Ennek következtében a felekezet hathónapnyi tanulmányi szabadságot biztosított Fordnak, hogy előkészítse állásfoglaló dolgozatát, amelyben feltárhatja következtetéseit.
Ford a Dániel 8:14, az engesztelés napja és a vizsgálati ítélet című terjedelmes tanulmányát egyházi adminisztrátorok és tudósok egyik rendkívüli összejövetelén mutatta be 1980 augusztusában Glacier View-ban, Kolorádóban. Sok egyéb mellett Ford azt bizonygatta, Krisztus már a mennybemenetelekor bement a szentek szentjébe, és 1844 jelenősége abban áll, hogy Isten ekkor hívott el egy népet, és bízta meg azt a világnak szánt utolsó üzenetével. A Glacier View-i találkozót követően a vezetőség visszavonta Ford lelkészi megbízatását, ő pedig önfenntartó szolgálatba vonult.
A Ford-válságra számos reakció született. Heppenstall csalódott, hogy nem tudta Fordot lebeszélni az álláspontjáról Glacier View-ban, majd az eseményt követően azt írta neki, hogy megdöbbentette, milyen szélsőségesen kilengett „mind a Bib¬liát, mind a tanokat illetőleg”. (E. Heppenstall Dr. D. Fordnak és nejének, 1982. október 15.) Colin és Russell Standish (Ford honfitársai), valamint a Hope International csoport válasza sokkal reakciósabb természetű volt. Az egyház e szektorába tartozó adventisták magukat a „történelmi adventizmus” híveiként látták. A meg-váltás kérdésében gyakran az 1888 előtti Smith–Butler-csoporthoz hasonló nézeteket vallanak, miközben egy vonalban vannak M. L. Andreasen utolsó nemzedék hitével, valamint összhangban Andreasen és az 1888 utáni Jones és Waggoner nézeteivel Krisztus emberi természetérõl.
Hans LaRondelle Christ Our Salvation: What God Does for Us and in Us [Krisztus az üdvösségünk: Amit Isten értünk és bennünk véghezvisz] 1980-ban megjelenő könyve egy harmadik reakciótípust szemléltet. Egységként igyekszik kezelni a megváltás aktusát, és ezzel túllép a megigazulás, illetve a megszentelődés egyoldalú hangsúlyozásán.
A negyedik reakció magától a Generálkonferenciától eredt. A Konferencia alapos tanulmányozást kezdeményezett Ford nézetével szemben, a felekezetnek a prófétaságról és szentélyről való felfogását szilárdan a Bibliára és kisebb mértékben az adventista történelemre alapozva. Az 1981-ben kezdődő évtizedben a Bibliai Kutató Intézet nyolc alapvető kötetet jelentetett meg abban a reményben, hogy a Ford által felvetett kérdések, amelyek korábban fennakadást okoztak Ballengerben, Fletcherben és Conradiban is, így nyugvópontra jutnak. A nyolc kötet az alábbi könyveket foglalta magába: The Sanctuary and the Atonement [A szentély és az engesztelés, 1981], Selected Studies on Prophetic Interpretation [Válogatott tanulmányok a profetikus értelmezésről 1982], Symposium on Daniel [Dániel szimpózium, 1986], 70 Weeks, Leviticus and the Nature of Prophecy [A hetven hét, Mózes harmadik könyve és a prófécia természete, 1986], Issues in the Book of Hebrews [A Zsidókhoz írt levélben lévő kérdések 1989], Doctrine of the Sanctuary: A Historical Survey [A szentély tana: történelmi áttekintés 1989], Symposium on Revelation, Book I. [Jelenések szimpózium, 1. kötet, 1992] és Symposium on Revelation, Book II. [Jelenések szimpózium, 2. kötet, 1992].
Utólag visszatekintve úgy tűnik, hogy az adventista teológia kontextuális teológiai gyökereinek világos megértése és a Biblia holisztikus, vagyis teljes körű szemlélete fontos szerepet játszik abban, hogy az adventisták megbirkózhassanak a megváltással kapcsolatos problémákkal, melyek 1960 és 1980 között ütötték fel fejüket a közösségben. Természetesen fontos látni, hogy a megváltott ember legalapvetőbb leírása az Újszövetségben nem a megigazulás, sem a megszentelődés, hanem a „Krisztusban” való lét. Aki Jézusban van, szükségszerűen megigazult (igaznak nyilvánított) és megszentelt (szent rendeltetésre elkülönített). A Bib¬liában elénk táruló kép szerint amint egy ember megigazul, újjá is születik és átalakul. Másfelől fontos túllépni a tökéletesség mint bűntelen, illetve változatlan állapot görög-középkori-monasztikus felfogásán a tökéletesség mint érett szeretet dinamikus-héber-biblikus fogalma felé. (lásd Mt 5:43–48; Christ Object Lessons, 67–69. o.) Harmadrészt fontos felismernünk, hogy a Biblia nem fejti meg teljesen Krisztus emberi természete pontos sajátosságainak miszté-riumát. Az, hogy a Megváltó a „bűn testének hasonlatosságában” jött el (Rm 8:3; Fil 2:7), még nem oldja meg a problémát. Egyesek azt bizonygatták, hogy a kifejezés „pontos azonosságot” jelent, míg mások pusztán a „hasonlatosság” jelentését hangoztatták. Elvégre ez utóbbi érvelés szerint a mennyek országa is „hasonlatos” (hasonlítható) a mustármaghoz (Mt 13:31), de mégsem egyenlő a mustármaggal.
Történelmi vonatkozásban pedig igen könnyű megfeledkezni arról, hogy az adventizmus nem annyira a reformáció lutheri-kálvini vonalának, hanem az anabaptista-restaurációs szárnyának az örököse. A korai adventista felfogás szerint a végidő előtt a Biblia minden tanításának, árnyalatának és egyensúlyának helyre kell állnia. Így a korai adventisták nem elégedtek meg a törvény és az evangélium kapcsolatának lutheri magyarázatával, amelyet a középkori törvényeskedésre adott válaszként fogalmazott meg a német reformátor, hanem arra törekedtek (nem egészen hibák nélkül), hogy egyszerre figyelembe vegyék a Hegyi beszéd és a Római levél 5–8. fejezetének teológiáját. Érdemes megjegyezni, hogy Pált legalább annyira foglalkoztatta „a hitben való engedelmesség” (Rm 1:5, 16:26), mint amennyire a hit általi megigazulás. A Rómaiaknak írt levél alapján Pál nem az engedelmesség ellen van, hanem az engedelmesség cselekedetei ellen, amelyek az Istennel való hitkapcsolaton kívül esnek. Pál a „a szeretet által munkálkodó hit” tanát képviselte (Gal 5:6). Tehát ahogy Waggoner is többször megjegyezte az apostolt idézve, „minden, ami nem hitből származik, bűn” (Rm 14:23).
Ezzel a gondolattal vissza is kanyarodunk az adventista teológia wesleyánus gyökeréhez. Wesley zsenialitása abban nyilvánult meg, hogy visszanyúlt a megigazulást és a megszentelődést a keresztény életbe integráló páli nézethez. Ilyen értelemben helyesbítette a cselekedetorientált római katolicizmustól szélsőségesen ellenkező irányba haladó reformációt. Wesley továbbá a középkorból, vagyis az egyház monostori korszakából származó és a görög bölcseletből adoptált tökéletességtana helyett visszaállította a bibliai tökéletesség tanát, mely szerint a tökéletesség egy folyamatosan növekvő érett szeretet. Ellen G. White ugyanebben az értelemben használta a tökéletesség kifejezését. A korai adventista teológia történelmi hátterének ismerete nemcsak hasznos, hanem elkerülhetetlen is az aktuális teológiai irányzatok szélsőségei között navigáló egyház számára. Ha valaki valóban a történelmi vagy akárcsak a keresztény adventizmust akarja tárgyalni, szükségszerűen meg kell értenie a történelmi hátteret.

Keresőszó:


Keresés helye:


Dr. Szigeti Jenő
Tihamér mesék


600 Ft
Dvd Film
A Fegyvertelen Hős


1500 Ft
Dwight Nelson
Életkérdések


5000 Ft
Nyári István
Jézushoz vezetõ út Ellen G. White


1500 Ft
Doug Batchelor
Eltévedt méhecske és más történetek


1000 Ft
Doug Batchelor
Bizonyosság


200 Ft
Copyright 2007 © Felfedezések Alapítvány
Powered by Rendes