home   a kosár üres
Bejelentkezés   |   Jelszóemlékeztető   |   Regisztráció
  Főoldal     Vásárlás     E-könyvek     Rólunk

1974-ben L. H. Christian, a Generálkonferencia akkori elnökhelyettese az alábbi kijelentésével létrehozta a modern adventizmust felkavaró második nagy teológiai vita színterét: „Egyes testvérostorozók, akik magukat reformátoroknak nevezik, kudarcként akarják beállítani az [1888-as generálkonferenciai] ülésszakot. Holott igazság szerint dicsőséges diadalként emelkedik ki… Egész történelmünk során egyetlenegy összejövetelen sem tárt fel Isten a népe előtt ekkora határozottsággal ilyen világosságot és győzelmet.” (Fruitage of Spiritual Gifts, 219. o.)
Állítása nem maradt sokáig kihívás nélkül. 1888 lassan fortyogó problémái akkor csaptak ki, amikor két Afrikában tevékenykedő fiatal misszionárius, Robert J. Wieland és Donald K. Short nem hivatalosan benyújtották a Generálkonferencia tisztviselőinek a 1888 Re-exemined [Újravizsgált 1888] című tanulmányukat. Wieland és Short nem köntörfalazott: a hetednapi adventizmus „nem haladt előre prófétai elhívásával összhangban. A világot még nem rázta fel igazán a Jelenések 14. fejezetének háromszoros üzenete.” Annak ellenére, hogy az egyház vezetői teljesítmé-nyeikben dőzsöltek, a két fiatalember szemében az adventizmus „híjával találtatott” a mérlegen. A gond lényege pedig Jones és Waggoner 1888-as üzenetének el nem fogadásából fakadt. Wieland és Short abban látták küldetésüket, hogy „testületi bűnbánat” által visszavezessék a felekezetet a minneapolisi igazsághoz. (1888 Re-exemined, 1. kiadás, 4, 46–47, 201–203, 232–234. o.)
A szerzők nem adták ki az Újravizsgált 1888 eredeti kéziratát, hanem stencilezett példányokban terjesztették egyes generálkonferenciai tisztviselők között. A vezetőség találkozott a két fiatal misszionáriussal, igyekezett rámutatni következtetéseik téves voltára, némasági fogadalmat kért tõlük e témában, majd visszaküldte őket Afrikába. Kéziratukat azonban nem sikerült elhallgattatni. A szerzők hozzájárulása nélkül nyomdába került, és a benne megfogalmazott érvek hatni kezdtek az adventisták egy részére. Az 1950-es évek végén aztán egy bakeri, Oregon állambeli független nyomdász, A. L. Hudson kezébe került. Hudson, aki Andreasent és Brinsmeadet is támogatta, a könyvben megfogalmazott gondolatok elismerésére bujtogatott.
Wieland és Short a felekezet vezetőségéhez intézett kihívása így az 1950-es és az 1960-as években közkézen forgott, és előkészítette a minneapolisi találkozó teológiai jelentősége körüli viták XX. századi harcterét. Az egyik oldal a Minneapolisban elért győzelmet hangsúlyozta, a másik fél pedig a gyászos veszteséget. A. V. Olson 1966-os könyvének már a címe is, a Through Crisis to Victory [Válságból győzelembe] olajat öntött a tűzre azok szemében, akik nem láttak diadalt Minneapolisban. A robbanást viszont 1971-ben L. R. Froom Movement of Destiny [A sors mozgalma] című kiadványa okozta, melyben „nyílt vallomást” követelt azoktól, akik az egyháznak a hit általi igazság el nem fogadása által létrejött kudarcán „lovagolnak”. (358, 357, 364. o.) A Generálkonferencia és az Észak-Amerikai Divízió elnökei által az előszóban és a bevezetőben felváltva méltatott könyvben megfogalmazott nyilvános vallomásra való felszólítás megtörte Wieland és Short huszonkét éves némaságát. Froom támadó taktikája arra késztette őket, hogy megírják az An Explicit Confesson… Due the Church [Nyílt vallomás… az egyháznak] című válaszukat. Ebben megvallották: igazuk van, hogy a felekezet tévedett, és megismételték a „testületi” és „felekezeti megbánást” sürgető felhívásukat. (1, 19, 38–46. o.) 1972-õt követően Wieland és Short folyamatosan ontották magukból az 1888-as üzenetre vonatkozó könyveket, vitairatokat és egyéb anyagokat. Az ő szempontjukból Froom kihívása gondviselésszerű „hivatalos” felszólítás volt az egyház részéről, hogy hitükről vallomást tegyenek, és azt nyilvánosságra hozzák. Kétségtelen, hogy a minneapolisi győzelem-kudarc kérdésének XX. századi vitájában mindkét fél „bekeményített”.
Az 1980-as évek végére Wieland és Short maga mögött tudhatta az 1888-at tanulmányozó bizottság támogatását, amely határozottan felkarolta Waggoner és Jones tanításáról vallott általános nézetüket; és aktívan fáradozott a témával kapcsolatos könyvek kiadásán, valamint saját „tábor-összejövetelek” és konferenciák szervezésén. Sok szempontból hasonlóan a történelmi adventizmushoz az 1888-asok egy felekezeti alcsoportként léteztek a Hetednapi Adventista Egyházon belül.
1988-ra már kiforrott teológiával is rendelkeztek. Az Újravizsgált 1888 második kiadásának előszava összefoglalja az elgondolásrendszerük legfőbb aspektusait: (1) „Krisztus áldozata nem csupán ideiglenes, hanem az egész világra nézve hathatós, így tehát csak úgy veszhet el valaki, ha úgy dönt, hogy elutasítja Isten megváltó kegyelmét.” (2) „Jézus Krisztus áldozatával minden ember megigazult [igazzá nyilváníttatott] a törvény szempontjából.” (3) A hit általi megigazulás több, mint egy jogi felmentő ítélet – [a hit általi megigazulás] „megváltoztatja a szívet.” (4) A hívők új szövetségi tapasztalatban részesülnek, amelyben Isten a törvényét a szívükbe írja. (5) Isten szeretete aktív és nem passzív, amennyiben aktívan utánamegy a bűnösnek. (6) „Nehéz elveszni és könnyű üdvözülni, ha valaki megérti és elhiszi, hogy milyen jó hír az örömüzenet.” (7) Krisztus „a bűneset utáni bukott, bűnös emberi természetben” jött el, és mutatta be a tökéle-tes igazságosságot. (8) Mivel Jézus „kárhoztatta a bűnt a testben…, a bűn szükségtelenné lett szolgálatának fényében. Lehetetlen, hogy valaki a Krisztusba vetett szövetségi hittel rendelkezzen, és megmaradjon a bűnben [folytassa a bűnt]… Igazán emberinek lenni annyi, mint jellemben krisztusinak lenni.” (9) „Az egyetlen elem, amire Isten népének szüksége van, hogy felkészüljön Krisztus visszatérésére… Lehetetlen, hogy valaki úgy rendelkezzen az újszö-vetségi hittel, hogy közben nem szemlélteti életében az igazságot, tekintettel arra, hogy a hit szeretet által munkálkodik.” (10) A Jones és Waggoner által hirdetett hit általi megigazulás meghaladja a reformátorok tanítását és azt, amit a népszerű egyházak ma erről vallanak. (vi–viii.)
Mielőtt azonban értékelnénk ezt a teológiát, még egy pillantást kell vetnünk Wieland, Short és követőik egyéb, hangsúllyal bíró állításaira. Először is Wieland és Short tábora lényegében magáévá tette Andreasen utolsó nemzedékről szóló teológiáját, jóllehet elkerülte az 1888 előtti adventizmus megigazulásról szóló műveinek, valamint Andreasen és más kortárs „történelmi adventista” szóhasználatának felhangjait. Short a Then Shall the Sanctuary Be Cleansed [Akkor megtisztul a szentély] tanulmányában például azt írja, hogy „az emberek egyazon időben élő egész nemzedékére vár a feladat, hogy betöltsék a megváltás tervét”. E híveknek kell bemutatniuk, hogy lehetséges bűn nélkül élni. Így „Isten népének utolsó nemzedéke megítéli az elmúlt korok egész emberi faját és az élőket is. Bizonyosságát adják annak, hogy nincs ok a kudarcra és a bűnre.” Ebből adódóan náluk is fellelhető a világtörténelem ugyanolyan emberközpontú klimaxára történő utalás, mint Andreasennél, amennyiben a világ vége Isten népének bűntelen életvitelétől függ. (70, 76–78. o.)
Említésre méltó az is, hogy az 1888-as teológia szerint az egyház kudarca részben abban nyilvánult meg, hogy figyelmen kívül hagyta A. T. Jones késői esőre szólító hívását az 1893-as generálkonferenciai ülésszakon. Wieland szavaival tehát „amit a vezetőség [1893-ban] elutasított, az nem a hit általi megigazulás volt, hanem a késői eső és a hangos kiáltás kezdete”. (Ministry, 1988. június, 2. o.) Azok számára, akik Jones-t, Waggonert és Ellen G. White-ot „ihletett trióba” (Újravizsgált 1888, 2. kiadás, 75. o.) csoportosították, és abban a feltételezésben éltek, hogy Jones és Waggoner tanításai 1896-ig töretlen támogatásban részesültek Ellen G. White részéről, szinte képtelenség volt annak felismerése, hogy Jones a szóban forgó konferencián pont egy hamis próféta bizonysága alapján szorgalmazta a késői eső kezdetét (lásd az ötödik fejezetet).
Wieland és Short 1888-as üzenetről alkotott felfogásának pozitív meglátásai Krisztusra, a hitre és a kegyelemre mutattak. Az Isten szeretetét és az Úr kezdeményező, a bűnöst keresõ irgalmának bemutatása, valamint a keresztény élet örömének hangsúlyozása által azt képviselték, hogy a jó hír sokkal fenségesebb, mint ahogy azt az emberek elgondolják.
Az általuk felvetett témáknak azonban vannak problematikus aspektusai. Először is azt állítják, hogy a Jones és Waggoner által képviselt hit általi megigazulás fogalma más és jobb a reformáció vezetőinek és az evangéliumi kereszténység felfogásánál, ¬holott E. J. Waggoner és Ellen G. White ismételten elutasította ezt az elképzelést. Továbbá az, hogy Krisztus emberi természetéről és a világ vége eseményeiben központi szerepet játszó emberről vallott nézeteik lényegében összhangban vannak Andreasen elgondolásaival, valamint tanításaikban feltűnik az Andreasen-féle perfekcionizmus, ez az ötödik és hatodik fejezetben már tárgyalt, az Andreasen teológiája kapcsán felmerülő problémáknak teszi ki őket. Wieland és Short érvelésének gyengéje még az is, hogy érvelésük egy része történelmileg alátámaszthatatlan. Ha például Jones érvényesítette volna akaratát az 1893-as Generálkonferencia alkalmával, valószínűleg a karizmatizmus felé vitte volna az egyházat a megígért késői eső áldása helyett, hiszen pont akkoriban merült bele az Anne Rice-féle fanatizmusba. Az is gondot okoz, hogy a Wieland–Short gondolatmenetét követők még csak most tanulják a tekintély minneapolisi tanulságát. Noha Ellen G. White felhívta a figyelmet a két férfi üzenetére, saját tanításaiban ugyanakkor nem értett egyet mindennel, amit Jones és Waggoner hangsúlyozott és tanított. Ha önfejűség a Bibliát Ellen G. White szemén keresztül olvasni, mennyivel több gondot vet fel az, ha White írásait és a Bibliát is Jones és Waggoner tanításain keresztül szemléljük. Talán ez utóbbi a legalapvetőbb gond a Wieland és Short nyomdokain járókkal.
Egy ötödik problémát vet fel a megigazulás bibliátlan tanítása, mely szerint a megigazulás feltétel nélküli, vagyis mindenki jogilag igaznak van nyilvánítva Krisztus által. Jack Sequeira Wieland és Short álláspontját hangsúlyozza, amikor ezt írja: „Isten a kereszten valóságosan és feltétel nélkül mindenkit megváltott, úgy, hogy e tett által mindnyájan megigazultunk és megbékültünk a mennyel… Hiszem, hogy csak egyetlen oka lehet annak, hogy valaki elvész – az, ha tudatosan és kitartóan elutasítja Isten ajándékát Krisztus megváltásában.” (Beyond Belief, 8. o.) Ez az elképzelés eltér a Biblia tanításától, ami szerint Krisztus ugyan mindenkiért meghalt, a megváltás azonban az Isten áldozathozatalára adott hitbeli válasz eredménye. A Bibliában a hit a megigazulás elkerülhetetlen feltétele. A Szentírás inkább Isten ajándékának elfogadására összpontosít, és nem csupán annak el nem utasítására.
Utólag visszatekintve azt mondhatjuk, hogy az 1888-as vita minkét oldalán lévő fél túl sokat tulajdonított a saját felfogásának az 1950-es és az 1960-as években. Kétségtelen, hogy a minneapolisi találkozó nem egy vitathatatlanul győzelmi alkalom volt, mint ahogy azt egyes felekezeti vezetők állították. Másrészt Wieland és Short számos alapvető értelmezése nem állja meg a helyét sem a Biblia, sem az adventtörténelem mércéjén. Jones és Waggoner 1888-as üzenete jelentőségének legvalószínűbb értelmezését Ellen G. White fogalmazta meg. Az ő szemszögéből Jones és Waggoner ötvözték Isten törvényének a Jelenések könyve szövegösszefüggésében vallott adventista felfogását a Krisztusban való megváltás evangéliumi hangsúlyával. Így egyesítették a törvényt és az evangéliumot, vagyis Isten parancsolatait és Jézus hitét, ahogy Jelenések 14:12. versének harmadik angyali üzenetében olvasható.

Keresőszó:


Keresés helye:


Dr. Szigeti Jenő
Filippi levél Egy levél az örömről


600 Ft
Szabó László
Múltunk titkai -Jövünk kérdései (3dvd)


2000 Ft
REK
Tíz évvel élhetsz tovább


1200 Ft
Joe Crews
A menny


200 Ft
Dr. Szigeti Jenő
Tihamér mesék


600 Ft
Nyári István
Istenes versek Adytól Vörösmartyig


600 Ft
Copyright 2007 © Felfedezések Alapítvány
Powered by Rendes