home   a kosár üres
Bejelentkezés   |   Jelszóemlékeztető   |   Regisztráció
  Főoldal     Vásárlás     E-könyvek     Rólunk

A harmadik kérdés, amely az 1950-es időszakot követően megosztotta az adventista köröket, Ellen G. White szerepe és tekintélye. Ebből adódóan már volt feszültség, amikor az 1919-es Biblia-konferencián nyíltan megvitatták a realitások és az általános adventista felfogás és szóhasználat közti ellentétet. Ellen G. White halálát követően, az 1915 utáni évtizedekben folytatódott, sőt egyre inkább elterjedt az a tendencia, hogy írásait az adventista teológia középpontjába helyezzék, illetve az élete és szolgálata körüli mondákat egyre inkább kidolgozzák. Így egyre szélesebb körben elfogadottá vált az a nézet, mely szerint Ellen G. White mintegy száz évvel megelőzte a korát, és tanácsai egyedülállóak, tévedhetetlenek és verbális ihletés eredményei. Ez utóbbihoz kapcsolódik az a felfogás is, hogy Ellen G. White elgondolásai és adatai közvetlen mennyei kinyilatkoztatásból erednek. A XX. század első két harmadában lett általános az a nézet is, hogy Ellen G. ¬White írásait a Biblia isteni magyarázataként kell kezelni. White asszony írásainak alkalmazása szempontjából sok adventista odáig ment, hogy az õ kifejezéseivel élve a „kis világosságot” tegyék meg a „nagy világosságnak”. (Colporteur Ministry, 125. o.)
Az 1970-es és ’80-as években a fenti tendenciák komoly kihívások elé néztek. Attól kezdve folytonos vita tárgya lesz White szerepe az adventizmusban, egyedisége, ihletettsége, tekintélye, a Bibliához és a tanbeli kérdésekhez való viszonya. Érdekes módon ezek a kérdések már nyugvópontra jutottak az 1840-es, 1880-as és az 1890-es években, sőt megoldásaikkal együtt fel is idézték őket az 1919-es Biblia-konferencián. Az adventizmus azonban megfeledkezett önnön történelméről e kérdésben, és elfeledte a felekezet korábbi, érzékeny vezetői által körültekintően adott válaszokat is. Ennek következtében a XX. század utolsó harmadában sok régi kérdés újratárgyalásra került.
Ekkorra az egyház egész nemzedéknyi, magasan képzett teológussal és történésszel rendelkezett, akik szakavatottan megítélhették az 1920-as évek óta felmerülő állásfoglalások igazát. A végeredmény szilárdabb talajra helyezte a közösségnek Ellen G. White szolgálatáról alkotott felfogását, azonban az ehhez vezető folyamat traumaszerűnek bizonyult az egyház és számos tag számára.
A vita 1970-ben kezdődött, amikor egy az egyháztól független kiadvány, a Spectrum cikkeket jelentetett meg Ellen G. White-ról, amelyekben írásainak újratanulmányozását szorgalmazták korának társadalmi és intellektuális közegének összefüggésében, illetve más szerzők műveihez viszonyítva. Az elkövetkezendő években számos cikk látott napvilágot a Spectrumban, és ezek arra utaltak, hogy Ellen G. White más szerzők anyagából idézett. A cikkek szerint különösen történelmi műveiben kölcsönzött terjedelmesen más szerzők írásaiból. Noha ez korántsem jelentett volna meglepetést a XIX. századi adventisták számára, akik az Ellen G. ¬White által felhasznált könyvek hirdetéseit a Review and Heraldban is olvashatták, sőt magukat a könyveket is, és így a párhuzamok sem kerülhették el figyelmüket, azonban azon egyháztagok nemzedéke számára, akik az egyediség és a közvetlenül Istentől jövő kinyilatkoztatás mítoszán nevelkedtek, ezek a cikkek valóságos áramütésként hatottak. Persze a figyelmes olvasó észrevehette ¬Ellen G. White utalását más szerzők műveinek felhasználásáról A nagy küzdelem bevezetőjében, de nyilván nem mérték fel annak jelentőségét. A bevezető pedig nem tért ki a felhasznált irodalom terjedelmére. Összességében a történelmi kutatások által feltárt tények nem csak az Ellen G. White körül kialakult mitológiát fenyegették, hanem azt a tekintélyt is, amelyet idővel az egyházban betöltött.
Az Ellen G. White-tal kapcsolatos kutatások újabb lépcsőfoka Ronald L. Numbers 1976-ban kiadott Prophetess of Health [Az egészség prófétanője] című könyve volt. E művében az író azt bizonygatta, hogy Ellen G. White az egészségügyi elképzeléseiben korának gyermeke volt, valamint írásaiban a korabeli egészségügyi újítók elképzeléseire épített. Az Ellen G. White Hagyatéki Intézet ugyanabban az évben választ írt Numbers állításaira az A Critique of the Book Prophetess of Health [A egészség prófétanője könyv kritikája] című kiadványban. E könyv fejezetről fejezetre elemzi Numbers művét, és azt állítja, hogy a szerző fontos bizonyítékokat hagyott ki érvelése során, és jelentős kérdésekben időnként félreértelmezte White forrásait. A válaszkönyv kitért Numbers könyvének cinikusnak vélt és a művet átható lelkületére is. (11. o.)
1976-ot követően Ellen G. White és munkássága további vizsgálatok tárgya lett. Ezen törekvések egyike volt Walter Rea, adventista lelkész műve is. Kutatásai Rea-t arra a meggyőződésre vezették, hogy Ellen G. White forráshasználata a Jézus élete és a Pát¬riárkák és próféták c. könyvekben igen terjedelmes. Rea állításaira Neal Wilson, a Generálkonferencia akkori elnöke egy bizottságot rendelt ki, hogy találkozzon Rea-vel és megvizsgálja bizonyítékait. Noha a bizottság egyes tagjai hiányolták Rea állításainak tudományos pontosságát, a bizottság egésze arra a meggyőződésre jutott, hogy a kortárs művekből vett idézetek sokkal nagyobb méretet öltenek, mint ahogy azt korábban vélték. Rea a felfedezéseit 1982-ben a The White Lie [A fehér hazugság] című könyvben adta ki.
Wilson szavaival élve a Generálkonferencia „teljesebb ismerettel” akart rendelkezni az ihletés igazságáról és Ellen G. White gyakorlatáról, ahogyan más szerzők mûveit alkalmazta. Ennek következtében felkérték Fred Veltmant, egy szövegelemzésben jártas Újszövetség-tudóst, hogy alaposan tanulmányozza át Ellen G. White forráshasználatát a Jézus életében. (lásd Adventist Review, 1981. július 9., 4–7. o.) Mintegy ötévnyi, kizárólag e témának szentelt kutatás után Veltman arra a következtetésre jutott, hogy Ellen G. White ugyan terjedelmesen használja fel más írók műveit, de nem szolgai módon. Ellenkezőleg, White „tudatosan és szándékosan alkalmazta mások írásait”. Az ilyen kölcsönzés „eredetiségre” utal, és arra, hogy „nem függött szolgamód a forrásaitól”. Ellen G. White „függetlensége… válogatásában nyilvánul meg. Forrásai szolgálták őt, és nem uralkodtak rajta”. Úgy alakította végül a művét, hogy az alkalmazkodjon az olvasóknak szánt üzenethez. (Ministry, 1990. október, 4–7. o.; 1990. december, 11–15. o.)
Egy másik kutatási vonalon haladva George Rice 1983-ban kiadta a Luke, a Plagiarist? [Lukács, a plagizáló?] című könyvét. Azzal indította a kötetet, hogy az adventisták azért kiszolgáltatottak, mert nincs megfelelő felfogásuk az ihletettségről, mivel az arról alkotott nézetüket szinte teljes egészében egy olyan ihletési modellre építették, amelyben a próféták közvetlen mennyei kinyilatkoztatásból nyerik információikat. Hogy nyilvánvalóvá tegye az ilyen nézet gyengeségét, Rice Lukács evangéliuma alapján kimutatta, hogy a Biblia szerzői is alkalmaztak kutatást és létező dokumentumokat ihletett könyveik megírásához. A sugalmazásnak tágabb értelemben vett meghatározása nyilvánvaló kihatással volt az Ellen G. White ihletettsége és forráshasználata körüli vitára. Rice kutatása elméletileg kapcsolódott Veltman eredményeihez is. Egyesítve kettőjük tanulmánya biztosította az adventizmus számára azt az alapot, amelyből kiindulva kifejleszthették a kinyilatkoztatás és ihletés kifinomultabb fel-fogását.
Kimondottan az Ellen G. White körüli kérdésekkel kapcsolatos George R. Knight Myths in Adventism [Mítoszok az adventizmusban, 1985] című könyve, amelyben a szerző igyekezett az olvasóit túljuttatni az 1920-as éveket követően olyannyira megerősödött téveszméken, és elvi írásmagyarázati alapot biztosítani számukra Ellen Whire tanácsainak értelmezéséhez és alkalmazásához a XX. században. Ez utóbbi írásmagyarázati elvet később a Reading Ellen G. White [Hogyan olvassuk Ellen G. White írásait?, 1997] című művében fejtette ki.
Más tanulmányok Ellen G. White és a Biblia viszonyára összpontosítottak, valamint a történelem során tanúsított elutasítására, hogy azonosuljon a mások által neki tulajdonított Biblia-magyarázói szereppel. Az adventizmus tehát az 1980-as és 1990-es évek vége között nagyobb erőfeszítéseket tett az Ellen G. White szolgálatát támogató teológiai kérdések kutatásában.
Időközben, ami az írásai mindennapos alkalmazását illeti, az egyház sokkalta inkább kettészakadt 2000 felé közeledve, mint annak idején az 1950-es vagy akár a ’70-es években. Sok tanult adventista idejétmúltnak tekintette Ellen G. White-ot, vagy még rosszabb esetben hamisnak. Az adventizmus ezen szektora egyre kisebb és kisebb figyelmet szentelt tanácsainak.
A másik végletben ott voltak azok, akik Ellen G. White-ot tették meg legfőbb teológiai tekintélyükké. Ez igen népes csoport afelé hajlott, hogy teológiájukat White írásain át gyakorolják, alapjában véve minden részletében tévedhetetlennek és verbálisan ihletettnek tekintve műveit.
Nagyon sok adventista nem volt tisztában a kérdéssel, és igencsak naiv nézeteket táplált a témáról. Tekintettel arra, hogy az adott témában vallott vélekedéseiket jobbára az adventizmusban az 1920-as évektől az 1960-as évekig elterjedő népszerű bölcsességből örökölték, oktatásra szorultak az ihletettség természetét, Ellen G. White-nak a Bibliához való viszonyát és a könyveiben található elvek XXI. századi kontextusban való alkalmazását ille¬tően. Az Ellen White Intézet századfordulón adott válasza erre az igényre Herbert Douglass Messenger of the Lord [Az Úr hírnöke, 1998] című könyve volt.

Keresőszó:


Keresés helye:


REK
Kik a Hetednapi Adventisták?


300 Ft
Doug Batchelor
Eltévedt méhecske és más történetek


1000 Ft
Doug Batchelor
Fianl Evnts


900 Ft
Válogatás
Mai lelkészek mai üzenetei


600 Ft
Ősz Farkas Ernő
Jézussal egy asztalnál


1000 Ft
Szabó László
Gátlás helyett áldás


440 Ft
Copyright 2007 © Felfedezések Alapítvány
Powered by Rendes