home   a kosár üres
Bejelentkezés   |   Jelszóemlékeztető   |   Regisztráció
  Főoldal     Vásárlás     E-könyvek     Rólunk

Ez a rész az I. Távlat rész elé tartozik:
Az idő múlása természetesen módosította a szombatünneplők bizonyos tanításait. A második adventtel kapcsolatos időmeghatározás gondolata radikális változáson ment át. A nagy csalódást követően a volt milleriták körében gyakori a második advent időpontját meghatározó találgatás. Így például William Miller és Josiah Litch a zsidó 1844. év vége előtt várták Jézus visszatérését (vagyis 1845 tavaszán). H. H. Gross, Joseph Marsh és mások 1846-ot határozták meg, és amikor az elmúlt, Gross okát látta annak, hogy Krisztust 1847-re várja vissza. (lásd R. Schwartz: Light Bearers, 54. o.)
James White-ot is magával ragadta az időpont-kalkuláció. Egészen 1845 szeptemberéig hitte, hogy Jézus visszatér az év októberében. Bates is részt vett a meghatározásokban. 1850-ben például azzal indított el egy időponthatározó lázat, hogy „az arany oltárra és a kegyelem trónja elé hétszer hintett vér” értelmezése „a szentek szentjében végzett ítéleti eljárás időtartamát” jelképezte, amely „az élő szentek felett zajlik”. Mivel minden egyes vérhintést egy évnek számoltak, úgy gondolták, hogy Krisztus mennyei szolgálata hét évig tart, és így visszatérése 1851 októberére várható – vagyis hét évvel a csalódás után. (Explanation of the Typical and Anti-Typical Sanctuary, 10. o.)
A szombatünneplő adventisták másik két vezetője közül az egyik azonban ellenállt Bates-nek ebben a kérdésben. „Drága testvérek – írta Ellen G. White 1851 júliusában –, az Úr megmutatta nekem, hogy a harmadik angyal üzenetét hirdetni kell Isten szétszéledt gyermekeinek, és nem szabad időpont függvényévé tenni; mivel az idő már nem lesz többé próba. Láttam, hogy egyesek hamis lelkesedést nyernek az időpontok prédikálása által. De a harmadik angyal üzenete erősebb az időnél. Láttam, hogy az üzenet megáll a saját lábán, és nem szorul konkrét dátumra, hogy erős maradjon. Az üzenet önmagában is hatalommal halad majd előre, a munkáját elvégzi, és igazsága gyorsan gyõzelemre jut.
Láttam, hogy egyesek mindent az elkövetkező ősztõl várnak – vagyis minden számításukat ahhoz az időhöz szabják. Láttam, hogy ez helytelen, mégpedig a következő oknál fogva: ezek az emberek – ahelyett, hogy naponta Isten elé járulnának JELEN kötelességük felismeréséért – állandóan előre néznek, és úgy számítják idejüket, mint akik tudják, hogy Isten műve végetér az elkövetkező ősszel anélkül, hogy naponta tudakolták volna feladatukat mennyei Atyjuktól.” (Review and Herald, 1851. július 21., 4. o.)
Nem ez volt az első alkalom, hogy Ellen G. White ellenállt az időpont-meghatározásoknak. Már 1845-ben ismételten figyelmeztette hívő társait, hogy a dátum már nem része a megpróbál-tatásnak, és minden egyes időpont elmúltával gyengülni fog azok hite, akik reményüket erre alapozták. Sőt már az első látomása is utalt rá, hogy a város még „nagy távolságban van”. Az időponttal kapcsolatos álláspontja miatt egyesek azzal vádolták, hogy egy követ fúj a „gonosz szolgával, aki azt mondja az ő szívében, hogy »Halogatja még az én Uram a hazajövetelt!«”. (Early Writings, 14–15, 22. o. vö. 75. o.; A Word to the Little Flock, 22. o.)
Ellen G. White tisztában volt azzal, hogy a harmadik angyal üzenete biztosabb alapot nyújtott hitük számára, mint bármilyen időpont-meghatározás. Ezen túlmenően az idővel kapcsolatban Ellen G. White a szombatünneplők figyelmét következetesen az izgalmakról inkább a földi kötelességek felé terelte. Ez utóbbi hangsúlyozása idővel megteremtette az alapját az adventista intézmények létrejöttének, melyek eljutatják majd a hetednapi adventizmust a világ legfélreesőbb zugába is.
Azonban mielőtt még a missziológiai tapasztalat valóssággá válhatott volna a szombatünneplők körében, tisztázniuk kellett a zárt ajtóról szóló téveszméjüket. A zárt ajtó-elmélet ugyanis azt jelentette, hogy a megpróbáltatás ideje már lezárult, és így nincs más feladat a hívők előtt, mint összegyűjteni a hármas angyali üzenet alá a többi csalódott milleritát. Eleinte kétségtelenül minden szombatünneplő elfogadta Miller zárt ajtó-tanítását. Ő és a többiek a zárt ajtót az emberi megpróbáltatás idejének lezárulásaként, közvetlenül a szentély megtisztulásának (mint Jézus Krisztus második eljövetele) fogalmához kötötték. Ez az értelmezés azt jelentette, hogy a megpróbáltatás a kétezerháromszáz nap végén lejár.
A szombatünneplők elfogadták ezt az azonosítást, és vezetőik éveken át a zárt ajtó elméletét tanították. Mindazonáltal a Biblia-tanulmányozás hamarosan arra késztette őket, hogy felülbírálják a szentély megtisztításáról vallott nézetüket, és hogy azt ne a második adventtel, hanem Krisztusnak a mennyei templomban végzett szolgálatával azonosítsák.
Ezzel azonban oda jutottak, hogy teológiájuk némely pontja nem volt egymással összhangban. Meg kellett változtatniuk a szentély megtisztításáról alkotott hitüket, ám a zárt ajtóról vallott felfogásukat még nem vizsgálták át. Azonban a hit egy pontjának a módosítása változásokat hoz maga után a többiben is. Ez azonban nem volt azon nyomban egyértelmű a szombatünneplők előtt.
Majd csak az 1850-es évek elején jutottak el oda, hogy ismét összhangba kerüljenek a témával kapcsolatos nézeteik. A zárt ajtót fokozatosan a mennyei szentély ajtajának bezárása szövegösszefüggésében kezdték értelmezni, tudniillik Krisztus szolgálata első szakaszának lezárulásával 1844-ben. Ezzel egy időben azonban új ajtó nyílt meg, amely feltárta Jézus szolgálatának második részét ugyanabban az évben. (lásd SDA Encyclopedia, 1996, 2. kötet, 249–252. o.)
A zárt és nyitott ajtó új felfogása idővel feltárt előttük egy új isteni késztetést is, hogy a szombat és a Jelenések 14. fejezetének harmadik angyali üzenetét „minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek” (Jel 14:6) hirdessék. Ez a megbízatás lesz idővel az adventista misszió teológiai alapja.
A szombatünneplők teológiájának még egy utolsó fontos alakulása az 1850-es években a modern kori próféta elhívásának bibliai érvekkel történő megfogalmazása volt, majd az utolsó napok prófétájáról alkotott fogalom integrálása a szombatünneplők teológiájának egészébe. A kezdetekben nem sok teológiai értelmezést tulajdonítottak Ellen G. White ajándékának, hacsak nem a Bibliához való kapcsolatában. Bates már 1847 elején hitte, hogy az ajándék azért adatott, hogy „vigasztalást és erőt nyújtson [Isten] szétszóratott, megtépázott és megtört népének a világért végzett munkánk végeztével 1844 októberében”. (A Word to the Little Flock, 21. o.) James White – miután megjegyezte, hogy a Biblia a „hitük és gyakorlatuk egyetlen zsinórmértéke” –, kijelentette, hogy az Isten szavának tökéletes kijelentése még nem jelenti azt, hogy az Úr nem tudná népét „az utolsó napokban álmok és látomások” által vezetni, mint ahogy azt Péter bizonyságtevésében is olvassuk az Apostolok cselekedetének 2. fejezetében. „A valódi látomások azért adatnak, hogy Istenhez és írott szavához vezéreljenek bennünket…” (uo., 13. o.) Hasonlóképpen érvelt Otis Nichol is. 1846 elején azt írta William Millernek Ellen látomásával kapcsolatban, hogy a próféciát nem szabad megvetni, hanem inkább a Biblia alapján meg kell vizsgálni minden profetikus nyilatkozatot, ahogy Pál is mondta az 1Thesszalonika 5:20–21. ver-sében. (Otis Nichol William Millernek, 1846. április 20.)
1856-ra a szombatünneplők már sokkal sürgetőbbnek érzeték a prófétai ajándékok teológiai kidolgozásának szükségességét, és hogy azt teológiájuk egészének részévé tegyék. Az év februárjában James White írt egy cikket, amelyben kifejtette a témával kapcsolatos felfogását. Először felsorolt számos igeverset, melyek arra utaltak, hogy a Lélek ajándékai (köztük a prófétaság ajándéka is) egészen a második adventig jelen lesznek az egyházban. Majd a Jóel 2:28–32. verseire összpontosított a prófétai ajándék kitöltésének ígéretéről, melynek kapcsán megjegyezte, hogy a pünkösdi ennek csak a részleges beteljesedése volt, mivel Jóel valódi hangsúlya a prófétaság ajándékának különleges kitöltésére esett, mégpedig a 32. versben említett megmaradtakra. James White ezek után a Jóel 2:32. versében szereplő maradékot azonosította a Jelenések 12:17. versének maradékával, akik megtartják Isten parancsolatait és „akiknél megvan a Jézus Krisztus bizonyságtétele”. És vajon mi lehet „a Jézus Krisztus bizonyságtétele”? Válaszoljon e kérdésre az angyal, aki Jánost megszólította. Ezt mondja az angyal: „a Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke”. (Jel 19:10) White azzal a célzással foglalta össze a cikket, hogy Isten utolsó napokban élő egyházának az lesz a különleges ismertetőjegye, hogy feleleve-nedik benne a prófétaság lelki ajándéka, amellyel szilárd meggyőződése szerint felesége is rendelkezik. (Review and Herald, 1856. február 28., 172. o.) 1856-ra a szombatünneplők tehát nemcsak ésszerűsítették a prófétaság ajándékának bibliai felfogását, hanem be is építették az önértékelésüket és önazonosságukat meghatározó apokaliptikus igeszakaszba.

Keresőszó:


Keresés helye:


Faragó József
Mi Atyánk


600 Ft
Lancsák Anita
Péter szólt


1200 Ft
Fekete István
Bach Schemelli: Énekeskönyv


3200 Ft
Mission Spotlight
Misszió a Középpontban (3 rész)


1200 Ft
Dvd Film
A Fegyvertelen Hős


1500 Ft
Chasing Utopia
Chasing Utopia


3200 Ft
Copyright 2007 © Felfedezések Alapítvány
Powered by Rendes